Szabó K. István rendező korábbi kolozsvári előadásában, az Édes Annában megmutatta azt a képességét, ahogyan érzékletes „élőképeket” teremt. Ezúttal szinte operai jelenetek születnek a siratóasszonyok szereplésével. Nagyon erős zenei hangsúlyt teremtő kórus szólal meg (a zeneszerző Ovidiu Iloc), amely korántsem csak háttérkép, hírvivő, hangulati eleme az eladásnak. Ismét azt kell írnom, ami talán közhelyesnek tűnik, de valóság: a kolozsvári társulat kivételesen jó csapat, és ez különösen jól látható olyankor, amikor sokszereplős darabokban a legkisebb mellékmozzanat is összhangot és egyenletes színvonalat mutat. Azaz a fő- és mellékszerep szembeállítás értelmetlen, mert mindenki úgy teljesít, hogy egy-egy villanásnak is olyan jelentősége van, mint a hosszabb monológnak. 

Bodó Márta: Közösségi helyzetkép avagy társadalmi pornó?, Szabadság, 28 december 2024

Van azonban valaki, aki egyedül a férje előtt játssza meg magát, különben mindenkinél, ráadásul rafináltan romlottabb, és a romlottságát nem is titkolja: maga Jusztinia, azaz Elena. Ő az, aki Albert Csilla tökéletes színpadi alakításának hála felvázolja az egyik legfontosabb, és a jövőre nézvést legvészjóslóbb forgatókönyvet: azt, hogy mindebből az ő és a férje bukása után nem lehet más, csak demokratikus pornokrácia vagy pornokratikus demokrácia. S mintha még örülne is mindannak a posványnak, amit maga után hagy. S amit Konsztantinosz is lát, de a látását ekkorra már elhomályosítja a hatalom megszerzésének lehetősége…

Gyürky Katalin: „A lelket – tudták, s az észben – hittek”, Szcenárium, XII. évfolyam 5. szám, 2024 november-december 

„Mi a pornokrácia?” – kérdezik monomániásan a darab szereplői. „Mitől pornokraták?” – kérdezi még a szökött bolond is. És válaszolnak rá, minduntalan: forradalmárok, katonák, bukott és átvedlett „pornokraták”, egészen és nem-egészen ártatlanok, talpnyalók, papok, kivégzésükre készülő filozófusok – de a mégoly dühösen határozott válaszaikkal is mintha csak keresgélnék a megfejtést. Mint az éppen csak eszmélő áldozat, aki saját sebeit fürkészve próbálja rekonstruálni az agressziót, amelyen átesett…

De miért csak most kérdezik? Miért csak utólag ízlelgetjük mindig, mi is az voltaképpen, ami megtörtént velük?

A cselekmény az összeomlás pillanatával kezdődik el: egy rendszerváltó forradalom még kétesélyes káoszában, amelyben semmi sem világos (csupán azt tudja mindenki, mit nem akar).

E káoszban, mint fekete hollók, siratóasszonyok bolyonganak céltalanul, az immár örökre megtörténtek romjain – de fogalmuk sincs, kit kellene elsiratniuk. „Mi vagyunk a nép sírása.” – mondja egyikük, aztán könnyek nélkül botorkál tovább, mint aki önmagát sem képes már elsiratni.

Páskándi áttetsző művet írt. Az allegorikus szerkezet nem elfedni, sokkal inkább feltakarni igyekszik saját kontextusát: az 1989-es romániai rendszerváltó forradalmat, amelynek szereplőit és főbb erővonalait szinte egyenként beazonosíthatnánk – ha egyáltalán ez volna a cél. Csakhogy – miközben mi magunk is óhatatlanul a hatalom pornográfiájának kéjes kukkolóivá válunk egy-egy pillanatra – Páskándi gondoskodik róla, hogy időről időre zavarba hozzon saját ártatlanságunk felől, kényelmetlen kérdéseket szegezve mindannyiunknak, az „utókornak” is, ha tetszik, immár odaátról:

Születhet-e demokrácia a pornokráciából?

Vagy csak pornokratikus demokrácia?

Lehet-e rögtönítélő bírósággal kezdeni a megtisztulást?

Születhet-e valódi megváltás egy karácsonyi sortűz utáni új világ véres jászolába?

Ha nem akarjuk a harmincöt éve bolyongó siratók karában találni magunkat, ma sem spórolhatjuk meg a válaszokat. Vagy legalább a kérdéseket.

Bessenyei Gedő István – az előadás dramaturgja

---

Műsorfüzet