A Gyulai Várszínházban Árkosi Árpád rendelt kegyetlen jelképeket a személyes tragédiához. A koszos gyermekek ebben az értelmezésben elhasznált cipők, majd forradalmi jelképek, géppuskagolyókká válnak a forradalom napjaiban. Bár a darab lehetőséget teremt a többszereplős feldolgozásra, ezúttal ketten jelenítik meg a figurákat: Imre Éva és Sinkó Ferenc. Visky Andrásnak csak a hangját halljuk. Időnként a díszletmozgatók is belépnek spicliként a produkcióba.
A dokumentumjáték gondolatsorait Cári Tibor egészítette ki zeneszámaival, így nyugodtan említhető társszerzőként, hiszen épp azt teremtette meg a muzsika erejével, ami szavakkal kifejezhetetlen. Ugyanezt tette Bocskai Gyopár díszlet- és jelmeztervező és Sinkó Ferenc, aki a színpadi mozgás koreográfusa. A darab tökéletes csapatmunkaként állt össze, megdöbbentő erővel hat.
Gurzó K. Enikő: Bemutatták Visky András Pornó – Feleségem története című darabját a Gyulai Várszínházban, magyarnemzet.hu, 2020 augusztus 2.
A Pornó – Feleségem története című előadás a mostani kolozsvári koncepció szerint kétszemélyes darab, bár Sinkó Ferenc több szerepet játszik el, maszkok és jelmezek segítségével alakul más és más személlyé, aki a főszereplő egyszemélyes drámájának az ellenpontokat kínálja és a viszonyulási pontokat megteremti. Imre Éva pedig a névvel meg sem nevezett, a darab során felhangzó megfigyelési dossziékban csak fedőnevén emlegetett, érzéssel és együttérzéssel teli nő mindezzel a gazdag élettel a néző szeme láttára válik a belsejében halottat hordozó, maga körül a pusztulást átélő, a hatalom szemében csupán egy dosszié lapjain száradó tintánál is értéktelenebb lommá. Látjuk az arcán, a rezdülésein, ahogyan ez az átalakulás megtörténik. Ahogyan a darab díszlete két vasszekrény, amelyek ruhákat, jelmezeket rejtenek, úgy, ennyire csupasszá és kellékké silányul az ember a darab világában, a megfigyeltek és megfigyelők által benépesített világban, ahol igazi érzelmeket talán csak a fürdőszobában a csobogó víz leple alatt megélni mernek. Ettől lesz pornó, perverz az a diktatórikus közeg, amire emlékezik, amit megelevenít a szerző darabja, s amit a konkréttól kissé elemelve, mint bármikor újra lehetségest mutatja meg a rendező.
Bodó Márta: Meg kellene szülni a szabadságot
Egy színházi előadás az 1989-es fordulatról, romkat.ro, 2020. szeptember 22.
Lehet, hogy Visky András darabjának mondanivalóját – bár univerzális jellegű, hiszen hatalomról, kiszolgáltatottságról, eltiprásról szól – az érti meg igazán, aki átélt hasonló helyzeteket. Vagy legalábbis a diktatúrában élt. Illetve éldegélt – ahogyan mások megszabták neki. De a dráma egyben tanulsággal szolgál a fiatal és az eljövő generációk számára is, akik (hála Istennek) csak filmekből, esetleg olvasmányaikból értesültek az elnyomó rendszer szörnytetteiről.
Nánó Csaba: Egy asszony szenvedései a diktatúrában, liget.ro, 2021. június 03.
A végén, vagyis inkább a nézőtérről való távozás után rájövök, hogy az egész a halállal, a halálos megszorítások abszurditásával való régi és örökké jelenvaló küzdelemmel kezdődött. De a szöveg bővelkedik metaforákban és gondolatokban, amelyek idővel más értelmet nyerve ülepednek le, mert amíg a két színész a színpadon van, addig az, amit felépítenek, kétségkívül magával ragad. Ismét kiemelem Sinkó Ferenc folyamatos metamorfózisát, aki a hősnő védelméért felelős, és ezzel együtt a mi mindannyiunk védelméért is, akik jelen vagyunk a nő előadásán, ezen az „utcagyerekeknek szóló szabadtéri előadáson, a Hóhér házának romjai között”. Szabadtér – természetesen egy metafora. A Hóhér házának romjaihoz pedig sok minden köthető, a képzelőerő különösebb megerőltetése nélkül is. Cári Tibor elbűvölő zenéje, amely nemcsak egy életrajzi tavasz koreográfiáját képes megteremteni, hanem egy önálló, sajátos hangzást is, kétségbevonhatatlan ajándék, mellyel a néző távozik és szerves, lényegi része ennek az egésznek. Nos, mindezek közül a halál a maga kemény adataiban feledésbe merül. Még akkor is, amikor a főhős ennek abszurd megszorításaival szembesül. Mert a költészet mindent megszűr és kifinomít.
Marius Dobrin: Ne lopj - Pornó x 3 [A nu fura - Porno x 3], liternet.ro, 2021. október
A különféle izmusok által szétcincált korunkban, amikor paradox módon a hit kiszorult a társadalmi térből, a PORNÓ – Feleségem története az emberiség számára egy kiáltvány. Egy művészi kiáltvány, amelyért a produkció minden tagja teljes mellszélességgel áll ki, és amely egyedülálló művészi tanúvallomásokból áll. Egy előadás, amelyet személyesen a politikai színházhoz sorolnék, de attól tartok, a lehető legrosszabb szolgálatot tenném neki, úgyhogy meghagyom inkább a művészszínház keretei között, ahol a kihallgatások hétköznapinak számítanak.
Nona Rapotan: Nimic pornografic în povestea soției [A feleség története nem is pornó], bookhub.ro, 2021. december 12.
A bemutató dátuma: 2020. augusztus 01.
A bemutató helyszíne: Gyula, Magyarország
„A diktatúra / nem kivételes állapot, / az a kivételes, ha nincs, / ha nem diktatúra van, / hanem szabad a tér. // Nem arra nincs magyarázat, / hogy miért van diktatúra, / hanem arra, / hogy miért nincs éppen, / amikor nincs, / ha éppen nincs; / de kétlem, / hogy ne volna, / amikor nincs...”
Húsz éven át cipeltem magammal ezt a nagyon személyes, tulajdonképpen megoszthatatlan, legalábbis annak hitt történetet, de aztán egyszercsak elért a budapesti Nemzeti Színház fölkérése, és elhatároztam, hogy nem halasztom tovább, előadom, lesz, ami lesz.
Harmadik gyermekünket vártuk 1989-ben és már belátható közelségbe került a szülés ideje, amikor a magzat úgy döntött, mégsem jön a világra. Belehalt édesanyja testébe. Születése előtt feladta, mint Beckett anyaméhben monologizáló, a születést megtagadó, végül nagypénteken egyenesen a halálba beleszülető másik énje.
Már négy éve saját jogon, és nem csak börtönviselt apám fiaként nyilvánítottak a rendszer ellenségévé, feldúlták otthonunkat, különböző rendőrségi és belügyes szobákba zártak be rövidebb-hosszabb időre, amikor meg kiengedtek, mindenütt a nyomomban voltak.
Gyermekünk éppen karácsonykor érkezett volna a forradalommal együtt, de a mi karácsonyunk akkor nem a születés, hanem a gyermekhalál éve lett. Megszűnt dobogni a szíve, nem rugdalózott többet, leélte el sem kezdett életét – ki érti ezt?
Meg kellett volna születnie, úgy, halva, de erre végképp nem volt hajlandó. Orvosaink meg nem avatkoztak be, a szigorú abortusztilalomra hivatkoztak, majd a spontán vetélés megoldja a helyzetet, mondták.
De az meg sehogyan sem akart bekövetkezni.
Teltek a napok, szóltunk, tegyenek valamit, de ők a folyosó végén posztoló belügyesre mutattak: nem tehetnek semmit, mondták, én is beláthatom. Egy diktatúra a test felett is uralkodik, nem elég neki a lélek megnyomorítása. Főként a női testet szemeli ki magának, azt alázza meg a legkegyetlenebbül, válogatatlan eszközökkel. Meg a gyermekekét és az öregekét.
Egy gyönyörű nő mint kétlábon járó koporsó: a borzalmak borzalma.
És akkor elkezdtük visszafelé számolni a napokat. Megtanultam egy szót, szepszis, meg egy szóösszetételt, szeptikus sokk, velem vannak azóta is.
El kellene menned, szépséges kicsi ember, ne vígy magaddal senkit innen, az élők az élőkkel, a holtak a holtakkal.
Pornográfia: ne reménykedj, kedves néző, nem fogod meztelenül látni a színészeket a színpadon.
Pornográfia: ne reménykedj, kedves néző, kizárólag meztelenséget fogsz látni a színpadon, a politikai pornográfia tobzódását.
Pornó: egy fiktív fedőnév. A fedőnév nem fedi el a valóságot: föltakarja és megerőszakolja.
A politikai pornográfia hatálya alól egyikünk sem vonhatja ki magát, a vak is látja, mi történik: nem elég a szavazatunk, sohasem elég, a testünk is kell, a gondolataink, a lelkünk, a hálószobánk. Életünk legintimebb terei sem kivételek, nincs mentség, az ágyban mindig hárman vagyunk, te, a szerelmed meg az ország jóságos vezetője.
Meg kell állni a gyermekeink és gyermekeink gyermekei színe előtt és elmondani a saját történetünket. Kiűzni nyelvünkből, tekintetünkből, érintéseinkből, sejtjeinkből a diktatúrát. Amíg nem tesszük meg, diktatúra-függőségben élünk. Nincs bátrabb tett, mint előállni a gyávaság történetével.
A magam írta szövegekről mindig kevesebbet tudok, mint a színészek, akik húsukkal-vérükkel-lélegzetükkel kiszakítják a szavakat az elvontságból és valóságos élettel ruházzák fel őket. Nézem az előadást, szerzőből észrevétlenül nézővé válok, mint bárki más, aki ott van velem. Elfelejtem, hogy én írtam a darabot. Nem is tudok elképzelni boldogabb átváltozást.
Visky András