Botond Nagy rendezése elsősorban a néző érzékeinek letámadására alapoz, éles, tompa, ismétlődő jelek sokaságával teszi próbára a közönség hallását és látását.
Egy igazán koherens és a témát maian, lényegében megragadó világ kel életre a kolozsvári előadáson, olyannyira, hogy helyenként teljesen belefeledkezik a néző, és erős érzelmi hatás alá kerül. A stúdióteremben vetítővászonnal elválasztott színpadi térről olyan erővel jön át a nézőtérre az indulat, fájdalom, kínlódás, csalódás, hogy zsigerileg érint meg. Ez pedig olyan eredmény, ami a színház lényege. Ahogy a történések kibontakoznak, ahogy a hátteret, az események hátterében lapuló titkot, annak minden, az előadás jelenéig ható ága-bogát megismerjük, alaposan belekeveredünk a stúdió terében valójában nagyon kevés megfogható tárggyal, annál több fantáziadús és lebilincselő képi elemmel kijelölt valóságba.
Az előadás arra keresi a választ, hogy milyen lelki- és mentális állapot kell ahhoz, hogy egy nő kilépjen egy bántalmazó házasságból. Nóra tényleg szép. Olyan jó nő, aki ad magára. Stílusos, vagány a haja, fitt, formában van, látszik, hogy sokat foglalkozik magával. A vágy tökéletes tárgya az olyanoknak, mint Futár John. Szép és üres.
Botond Nagy az a fajta rendező, akinek markáns, könnyen felismerhető, saját világa van. Van egy hangulat, sőt konkrét technikai védjegyek, audioviuális közeg, attitűd, ami jellemző rá. Rancz András látványtervező pedig valami elképesztő módon tágítja ki a színpadi vizualitás kereteit a vetített díszlettel. Itt az érzékszerveink által „állított” valóság oldódik fel, erre pedig szükség van, mikor a patriarchalitás evidenciáit kell leépíteni. Mert a legnagyobb hatalom ez a valóság, amibe bezár minket a szocializáció és végső soron a testünk. A tét, amit a kolozsvári Nóra bevállal, nagyon nagy: ennek a megbontása.
Fischer Botond: Felboncolni a valóságot, Helikon, 2019
Semmiképpen sem tévedtem. Feltevéseim érvényesek maradtak, Proust kiigazítását is szem előtt tartva: a Botond Nagy rendezte Nóra jól sikerült meglepetésekkel teli előadás, a darabot teljesen leporolták, jelenidejűvé tették, ugyanakkor megerősítették benne az egyetemességet. Nóra és társai már nem emlékeztet a 19. század fegyelmezett polgáraira ők a bon chic bon genre stílus hívei – szimpatikus keverékek, akikben egymás mellett élnek a rajzfilmhősök és Lynch filmjeinek excentrikus figurái. Előfordul, hogy a babaház lakói önironikusan szónokolnak és saját magukat gúnyolják ki, ezáltal az unalmasabb részek is dinamikussá válnak, komikus jelenetekké alakulnak át. Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy ha legalább az egyik főszereplő már a kezdetén úgy eltávolodna önmagától, mint ahogy megjátssza, akkor nem következett volna be a katasztrófa – de éppen ezek a túlzások világítanak rá az úgynevezett normalitásban rejlő vegytiszta őrületre. Minden egyén objektivált tudatalattivá válik, aki kikapcsolta magában a megfelelést és minden gyarlóságot, amit a társadalomba való beilleszkedés során magára öltött.
A Nóra előadásokban rendszerint berendeznek egy lakályos otthont, amiben akár szeretetteljesen, kényelmesen is lehetne élni. Így volt ez például a Vígszínházban, vagy legutóbb a Katonában is. Most viszont a Kolozsvári Állami Magyar Színház meglehetősen ütős produkciójában, a stúdiószínpadot is leszűkíti Rancz András látványtervező. Átlátszó, plexi kreclit kreál a szereplőknek, jelképesen is megjelenítve korlátozott mozgásterüket, a fullasztó légkört.
(…)
Botond Nagy fantáziadúsan, markáns eredetiséggel rendezte a jelentős előadást.
Bóta Gábor: A pénz fétise – kisvárdai lapok, 2021. június 23.
Botond Nagy analitikus és asszociatív látásmódja lehetővé tette, hogy Ibsen klasszikus, közel másfél évszázados drámája olyan folyamatosan érvényes problémákra reagáljon, mint a női egyenjogúság és függetlenség vagy az egzisztenciális stabilitás. Nóra dilemmáit és lelkiállapotát nem a megszokott, realista, a babaszobát konkrétan is megjelenítő ábrázolásmód közvetíti. Nincs tökéletesnek látszó családi idill, nincs három gyerek és polgári illúziószínházat idéző díszlet sem. A megszokott, szövegközpontú értelmezés helyett az érzelmek, a karakterek közötti kapcsolódási pontok válnak fontossá.
Tölli Szofia: Dobozba zárt lázadás, kulter.hu, 2021. augusztus 5.
Emlékezetesen lassú képe az előadásnak, amiben Nóra barátnője nem Nóra érdekében közeledik a zsarolóhoz, volt szerelméhez, aki elküldte a váltót Helmernek, a férjnek. Azzal, hogy Lindéné (Albert Csilla) engedi felszínre jutni a titkot, néhány plusz csavarral itt is a korabeli (skandináv, amerikai) darabok igazságosztó potenciálja nyilvánul meg, amelyek bármi áron meg akarják törni az élethazugságot. Ez a jelenet szépen kombinálja a kapcsolati ambivalenciát, jellemminőségeket, indíttatásokat: árulásból dacos igazságszolgáltatás lesz, főként egykori szerelme, a férfi visszanyeréséért. Krostad (Váta Lóránd) kinyújtja felé a kezét, amit a nő csak így, a hozzá fordulását önzetlennek feltüntetve fogadhat el.
Jó értelemben idegenül hat s jótékonyan kijózanító fényt vetít a darab keletkezésének korára, a 150 évvel ezelőtti viszonyokra: láttatja, milyen az a talaj, amin a feminizmus éppen szárba szökken, hogy felébredve Nóra nem dolgozni akar, hanem még jobban magára ébredni, s elmenni a babaházból – vajon kinek a pénzén? A szolidaritást abból érezné, ha a férje magára vállalná az ő tettét.
V. Gilbert Edit: Önállóan felöltözni, art7.hu, 2021. július 14.
Erős kortárs víziót tett színpadra Botond Nagy rendezése, s ez a Nóra-feldolgozás minden bizonnyal gyomorszájon vágta azokat, akik azt hitték a cím alapján, hogy a női emancipáció problémakörének valamiféle kosztümös-nosztalgikus gyökereit fogják boncolgatni a készítők. Ez az értelmezés sokkal inkább azt bizonyítja, hogy Ibsen igenis zsigerien aktuális, létezhet olyan olvasata a műveinek, amely a mai húszas-harmincas korosztályokban is reflexiókat kelt.
Ungvári Judit: High-tech babaház, nemzetiszinhaz.hu, 2021 szeptember 29
A bemutató dátuma: 2019. március 16.
Erős vizuális és hanghatások használata miatt az előadás megtekintését terhes anyáknak, epilepsziásoknak valamint pacemakerrel rendelkezőknek nem javasoljuk!
A kóma egy kiszolgáltatott állapot. Tehetetlenség. Egy helyben toporgás. A szabadság ellentéte. Az ember hajlamos arra, hogy bebörtönözze magát hazugságokba, elképzelt valóságokba, régi traumákba, ismétlődő bántalmazásokba. Hajlamos engedni a kóma-állapotnak és tehetetlenül reménykedni a csodákban. De meddig tarthatjuk fogva saját magunk? Meddig cicomázhatjuk hazugságokkal magáncelláinkat? És mi történik, ha felébredünk az eszméletvesztésből? Ha rájövünk, hogy a csoda, amit várunk, csak egy tátongó fekete lyuk, ami hologramokban oldódik fel és végleg magunkra hagy?
Nóra ráeszmél arra, hogy a babaház amiben raboskodik egyre szűkebb. Hogy a kicicomázott falak mögött ismétlődő, kataton rémálmok bújnak meg, amikkel meg kell küzdenie, ha emberré akar válni. Ha szabad akar lenni. Ez a szabadság lemondásokkal jár.
Az ébredés fájdalmas folyamat, örvényszerű hipnózis. Tarantella. Küzdelem, ahol a kegyetlenség cicomák nélkül talál ránk. Agamemnon feláldozza Iphigéniát, hogy megnyerje a háborút. Nóra pedig feláldozza a jelenét, hogy megnyerje saját háborúit. Manapság nők több évnyi börtönbüntetéseket töltenek le azért, mert kiállnak a jogaikért. Nóra letöltötte a sajátját, elhagyhatja a babaházát.
Műsorfüzet
E. Isac u. 26-28, 
