Botond Nagy rendezése elsősorban a néző érzékeinek letámadására alapoz, éles, tompa, ismétlődő jelek sokaságával teszi próbára a közönség hallását és látását.
Egy igazán koherens és a témát maian, lényegében megragadó világ kel életre a kolozsvári előadáson, olyannyira, hogy helyenként teljesen belefeledkezik a néző, és erős érzelmi hatás alá kerül. A stúdióteremben vetítővászonnal elválasztott színpadi térről olyan erővel jön át a nézőtérre az indulat, fájdalom, kínlódás, csalódás, hogy zsigerileg érint meg. Ez pedig olyan eredmény, ami a színház lényege. Ahogy a történések kibontakoznak, ahogy a hátteret, az események hátterében lapuló titkot, annak minden, az előadás jelenéig ható ága-bogát megismerjük, alaposan belekeveredünk a stúdió terében valójában nagyon kevés megfogható tárggyal, annál több fantáziadús és lebilincselő képi elemmel kijelölt valóságba.
Az előadás arra keresi a választ, hogy milyen lelki- és mentális állapot kell ahhoz, hogy egy nő kilépjen egy bántalmazó házasságból. Nóra tényleg szép. Olyan jó nő, aki ad magára. Stílusos, vagány a haja, fitt, formában van, látszik, hogy sokat foglalkozik magával. A vágy tökéletes tárgya az olyanoknak, mint Futár John. Szép és üres.
Botond Nagy az a fajta rendező, akinek markáns, könnyen felismerhető, saját világa van. Van egy hangulat, sőt konkrét technikai védjegyek, audioviuális közeg, attitűd, ami jellemző rá. Rancz András látványtervező pedig valami elképesztő módon tágítja ki a színpadi vizualitás kereteit a vetített díszlettel. Itt az érzékszerveink által „állított” valóság oldódik fel, erre pedig szükség van, mikor a patriarchalitás evidenciáit kell leépíteni. Mert a legnagyobb hatalom ez a valóság, amibe bezár minket a szocializáció és végső soron a testünk. A tét, amit a kolozsvári Nóra bevállal, nagyon nagy: ennek a megbontása.
Fischer Botond: Felboncolni a valóságot, Helikon, 2019
A bemutató dátuma: 2019. március 16.
Erős vizuális és hanghatások használata miatt az előadás megtekintését terhes anyáknak, epilepsziásoknak valamint pacemakerrel rendelkezőknek nem javasoljuk!
A kóma egy kiszolgáltatott állapot. Tehetetlenség. Egy helyben toporgás. A szabadság ellentéte. Az ember hajlamos arra, hogy bebörtönözze magát hazugságokba, elképzelt valóságokba, régi traumákba, ismétlődő bántalmazásokba. Hajlamos engedni a kóma-állapotnak és tehetetlenül reménykedni a csodákban. De meddig tarthatjuk fogva saját magunk? Meddig cicomázhatjuk hazugságokkal magáncelláinkat? És mi történik, ha felébredünk az eszméletvesztésből? Ha rájövünk, hogy a csoda, amit várunk, csak egy tátongó fekete lyuk, ami hologramokban oldódik fel és végleg magunkra hagy?
Nóra ráeszmél arra, hogy a babaház amiben raboskodik egyre szűkebb. Hogy a kicicomázott falak mögött ismétlődő, kataton rémálmok bújnak meg, amikkel meg kell küzdenie, ha emberré akar válni. Ha szabad akar lenni. Ez a szabadság lemondásokkal jár.
Az ébredés fájdalmas folyamat, örvényszerű hipnózis. Tarantella. Küzdelem, ahol a kegyetlenség cicomák nélkül talál ránk. Agamemnon feláldozza Iphigéniát, hogy megnyerje a háborút. Nóra pedig feláldozza a jelenét, hogy megnyerje saját háborúit. Manapság nők több évnyi börtönbüntetéseket töltenek le azért, mert kiállnak a jogaikért. Nóra letöltötte a sajátját, elhagyhatja a babaházát.
Műsorfüzet