...ÉS A NAP NEM ÉR VÉGET...

A huszadik századi színház minden fennkölt álma – Antonin Artaud „a látszat szétrombolása” iránti vágyától Peter Brook „totális színházán” át Heine Müller „a valósággal mint felforgatással való játékáig” – Samuel Beckett dramaturgiájában testesül és valósul meg. Földbe temetett, szemetesekben vagy hengerekben élő költői „színházgépei” – emberek és bukott angyalok egyaránt, egzisztenciális csapdáikban megrekedve – a Dante Pokla mártírjainak mása. Kivéve, hogy ártatlanul bűnhődnek. Életre ítéltetve.

Beckett színháza nevezhető könyörtelen színháznak, az elkerülhetetlenség színházának. Színház a létezésbe „tuszkolt”, az „örökös mára” kárhoztatott vesztesnek.

Megválaszolatlan kérdéseivel, lángra lobban tudatával a puszta identitásként felfogott ember, aki képtelen felfejteni múlandó élete és a mindent átható halál közti gordiuszi csomókat. A dolgok és a semmi.

Az őrült módjára tátongó száj, a nyelv mint az abszurd emberi lényre adott válaszreakció, szünetekkel megszakítva, melyek alatt kinyilatkozik a – mi is?!

Fájdalom mint modus vivendi; mint mentsvár az üresség elől. Egyetlen támaszként ott a másik.

Beckett bohócainak arcképcsarnokában kiemelt helyet foglal el a két „vidám” figura – Winnie és Willie.

Mint a Csehov Sirályában az egyetemes lélek, Winnie, sem tudja, „ki ő és mi vár rá”, de befogadott „minden életet, minden életet, minden életet”, és úgy viseli annak nyomasztó áldását, mint egy csodát, amellyel szemben ő tartozik felelősséggel. Mint az értékes nedűvel túlcsorduló pohár, amelyből egy csepp sem veszhet kárba. Nincs nyafogás, nincs morgás.

A „te” rejtett jelentésében ott a remény – a puszta létezés. Mert „lehetett volna az örök hideg” is, nélküled.

A „valami mindig megmarad” bátorságán keresztül kiütközik Beckett mélységes, a névtelen emberi lény iránti szánalma, nemkülönben pedig csodálata az iránt, ami „segít együtt élni sebeinkkel.” Mindazonáltal. Egyelőre.
Margarita Mladenova