Szerb Antal

Utas és holdvilág

Kali Ágnes és Botond Nagy szövegadaptációja Szerb Antal regénye nyomán

Nagyszínpad
RO
EN

Mihály
Bodolai Balázs
 
Erzsi
Pethő Anikó
 
Szepetneki János
Váta Lóránd
 
Ulpius Éva
Tőtszegi Zsuzsa
 
Ervin, Pater Severinus
Szűcs Ervin
 
Pataki Zoltán
Viola Gábor
 
Dr. Ellesley
Dimény Áron
 
Waldheim Rudi
Dimény Áron
 
Vanina
Albert Csilla
 
Perzsa
Kiss Tamás
 
Mihály apja
Bács Miklós

rendező
Botond Nagy
 
díszlet- és jelmeztervező
Irina Moscu
 
LED & video design
Rancz András
 
dramaturg
Kali Ágnes
 
zeneszerző
Boros Csaba
 
fényterv
Cristian Niculescu, Groza Romeo
 
rendezőasszisztens
B. Veres Emőke
 
ügyelő
Albert Enikő
 
LED-sculpture
Bardócz Botond, Buksa Péter, Fábián Mihály, Groza Romeo, Kerekes Levente, Kiss Dávid, Maier Sándor
 
gyártásvezető
Tenkei Tibor

A bemutató dátuma: 2021

„Megtörténik, hogy néha belázasodunk a nosztalgia érzésétől. Talán egy-egy ciklus végén. Számunkra nagyon közeli emberek halnak meg, régi, ismert járdákra, melyeken egy gyerekkort szaladtunk le egy új réteg aszfalt kerül. Nem tudom, hogyan önthetném szavakba a múlandóság elleni harcomat mivel még annyi bátorságom sincs, hogy szeressem a halált. Pedig valahol mindannyian várjuk. Mindannyian elképzeltük már, hogy kivel, hogyan és mikor történik és főleg, hogy kik lesznek majd jelen a temetésünkön. Hogy a halál után tudunk-e, lesz-e lehetőségünk találkozni azokkal, akik előttünk elmentek és hiányoznak.

Reméljük, hogy egyszer majd mindannyian megtudjuk. Addig is az emlékeinkkel fekszünk le, velük reggelizünk és azzal a szabadsággal, hogy a múltban, az emlékeinkben még minden lehetséges.

Hogy mi a nosztalgia, nem tudom. Csak azt tudom, hogy gyönyörű érzés. Egy űr, amelyet hosszasan, mosolyogva nézek, sírni kezdek, vagy mint egy elképzelt babát lenyűgözve figyelek. Ha előadást csinálok, szükségképpen a múltról csinálom, olyasmiről, amit már letudtam, legalábbis arra az időre le, amíg rendezem. „A könyv, bármiről szól is, érződjék benne egyfajta könnyedség, mely arra emlékeztet, hogy a mű sohasem természetszerűleg adott valami, hanem igény és adomány” mondaná Eszterházy.

2016-ban egy nagybányai forró nyár derekán olvastam előszőr el Szerb Antal: Utas és Holdvilágát, egy régi, az Ulpius házra emlékeztető könyvtár szobában, ahonnan majd később kénytelen voltam ellopni Goethe Faust-ját. Szóval négy éve várok a pillanatra, hogy elkezdhessem ezt az utazást, és remélem, mindenkinek, aki részt vesz majd benne egy lehetőség lehet a saját belső utazásra, vissza valahova oda, ahol az álmok szoktak megfoganni, ahol még minden lehetséges és sok a remény.

Ez csak egyszer lesz. És félek, hogy ezután valami meg fog szűnni bennem. Valami, ami nagyon közel fog lökni ahhoz, amire Mihály azt mondja, hogy konformizálódni.

Szeretném, ha ez az előadás egy reverencia lenne mindazok előtt, akik belehaltak vagy elestek a múltjuk megragadásában. „Mi a fiatalság? Egy álom. Mi a szerelem? Az álom tartalma” mondja Kierkegaard. És telik az idő, és folyton azt kérdezzük, hogy mi is történik a szívvel? Amíg az előadás előkészületein dolgoztam a legigazabb útitársam, ami vezette a folyamatot egy fénykép volt azokkal az emberekkel akikről ma nem tudok semmit, de akikkel régen sok születésnapot együtt ünnepeltünk. A barátaim a blokk elölről.

Valamiféleképpen szeretném nekik, nagytatámnak és mindazoknak a pillanatoknak dedikálni ezt a próbafolyamatot, és azt, ami születni fog belőle. A pillanatoknak, amik mindig vigyázni fognak a dozatoros szukk ízére, a Terenul Mare-ra, és mindazokra az emlékekre, amelyeket mai napig keresek és egyre kevésbé találom meg, de amelyek az egyetlen menedéket nyújtják akkor, amikor félek, amikor a halál érzése túlságosan közel kerül hozzám, amikor nehezemre esik a világ és felnőttkor káoszát a mellkasomra ölelni.” 
 
Botond Nagy, az előadás rendezője