Egy olyan történelmi közegben, melyet átsző a fikció, és amely hanyatlása előtti csúcspontját éli, az elképzelhető legnagyobb hóbort a halhatatlanság utáni vágy. Úgy tűnik, egy zseniális festmény az egyetlen kiút. Csakhogy a főhős – és mindenki célpontja –, Diego Velázquez szerint másképp kell kivívni az utókor tiszteletét. Lemond festői állásáról (ezt akkoriban nem tekintették művészetnek) és komoly munkát keres; a palota intézője lesz, ahol aztán évekig várja, hogy valami fontos feladatot kapjon. Az infánsnő és társai arra vágynak, hogy megörökítsék őket egy festményen, amely „szebb legyen a Mona Lisánál”. Így aztán a két világnézet folyton összeütközésbe kerül, hol tragikus, hol komikus, hol meg parodisztikus hangulatban.

A két szexuálisan éretlen lány, akikben erotikus ábrándokat ébreszt az Inkvizíció; a lecsúszott hercegnő, aki halálugrásaival a teljes abszolutizmust idézi meg; az álruhás törpenő jóslatai, de mindenekelőtt a királyi udvarban eluralkodó üldözési mánia, dominószerűen generálják a tréfás helyzeteket, amelyek végül felélesztik a zseniális festőben az ihlet lángját. Zsarolás, besúgás, befolyással való üzérkedés, szertartások és varázslások – minden eszköz bevetésre kerül. A rendezés szokatlan szereposztással és üres színpadtérrel dolgozik. A rabszolgák és uraik, akik mindegyre szerepet cserélnek, valamennyien idomtalan alakokat ábrázolnak. Mi pedig ott vagyunk közöttük, és ők folyamatosan faggatnak, tükröznek, provokálnak bennünket.

„Minden csak újrajátszott halál, egy utazás a kihalás, a vég felé.”

Andrei Măjeri