Én nemcsak szükségesnek, de fontosnak is tartom a Kalucsni című előadást – amely a lelkiismeretről szól. Szükséges, mert nekünk is, akik átéltük a kommunista diktatúra különböző korszakait, szükségünk van a visszaemlékezés terápiájára, annál is inkább, mivel igen gyakran egyszerűen megfeledkezünk arról, mi volt, hogyan volt, vagy hajlunk arra, hogy kijelentsük: utóvégre nem is volt olyan rossz azokban a rosszemlékű időkben. Egyre veszedelmesebben beszivárog tudatunkba a gondolat, hogy a szocializmusnak, az úgy nevezett „fényes évek”-nek megvoltak a jó oldalai is. A Kalucsni fontos előadás, mivel úgy tűnik, a rendezés az ifjúságot kívánja megszólítani, azokat a fiatalokat, akik az egyre zavarosabb jelenkorban élnek, amely gyakran megtéveszti őket és a hétköznapi emberek vágyait nem hajlandó figyelembe venni. Nekik is tudniuk kell, mit jelentett a kommunizmus, a nagy hazugságok és megaláztatások kora.

Mircea Morariu: România anilor ’80 [A ’80-as évek Romániája], Adevărul, 2016. november 24.
 

A szünet nélkül játszott kétórás előadás díszlete (Miklósi Dénes jegyzi) és jelmezei (Carmencita Brojboiu) olyan élethűen teremtik meg a nyolcvanas évek tömbházlakásának mását, hogy az időszakot átélt nézőnek a lélegzete is eláll, s úgy érzi, ott van, abban a fojtó levegőjű korban. Ehhez hozzájárul az is, hogy a nézőtér és színpad közt a falon – mint a kommunizmus múzeumában –, üveg alatt jól ismert közéleti szereplők Securitate követési jegyzőkönyvei láthatóak, olvashatóak, tanulmányozhatóak. A játék is üveg mögött történik, mint üvegkalitkát látja a néző a játékteret, ahol a kis tömbházlakásnak berendezett térben egymást követik az abszurd és tragikus események. A kis világ minden kisszerűségét megtapasztaljuk, majd megéljük e kor fojtogató légkörét, az állandó kitörési, menekülési vágyat, amit ideig-óráig lehet tiltott szerelemmel és a kommunista hatóságok által tiltott luxus élvezeti cikkekkel kompenzálni, de végül a nagy, a végleges kitörés vágya, az útlevél marad az a cél, amelyért semmi sem tűnik nagy árnak.
Annak, aki átélte a nyolcvanas éveket, lélegzetállítóan élethű, annak, aki később született, kiválóan érzékelteti a valószínűleg csak elbeszélésekből ismert lehetetlenségek, értelmetlenségek és kiszolgáltatottságok sorát. Az értelmiségi család tagjait, valamint a környezetet, a rendszer embereit és kiszolgálóit, mindannyiuk félelmét, kisszerű uralkodási vágyát és ennek szintén kisszerű kiélési módjait nagyon életszerűen mutatják meg a szereplők.

Bodó Márta: Abszurd és tragikus kisszerűség, romkat.ro, 2017. január 5.
 

Olyan színdarab, amely emlékeket ébreszt. Egy kort varázsol elő, amiben csak az volt jó, hogy fiatalok voltunk. A többi kétség, gyötrődés, várakozás és olykor felcsillanó remény volt. (…) A Kalucsni tegnapi történet a mának és a holnapnak. Mementó a múlt század nyolcvanas éveinek. Emlékeztető, hogy ha ez néha nem is tűnik fel, azért a dolgok változnak.

Nánó Csaba: A kivándorlás vagy maradás drámája, Erdélyi Napló, 2016. november 25.
 

A jelenetek annyira intenzívek, mintha nem színházat, hanem filmet néznénk. Éles helyzetképeket, kidolgozott karaktereket látunk magunk előtt, saját életünket. Az életünket, amelybe beköltözik a hatalom. A hatalom, amelytől tartunk. A rendőr, akiről azt hisszük, bármit megtehet. A politikus, a polgármester, házmester, az igazgató, akiről azt gondoljuk, mindenható. Az orvos a kórházban, aki megvehető. Az ügyvéd, az ügyintéző, akit le lehet fizetni. A rendszer, ahol ugyan már nincsenek diktatórikus viszonyok, ám a hatalmi berendezkedés, a viselkedési minták, amelyeket szüleinktől, nagyszüleinktől öröklünk, óhatatlanul ilyen irányba mozdulnak el, ha nem vagyunk elég tudatosak és nyitottak a változásra.

Az, hogy a nyolcvanas évek ne ismétlődjenek meg, és egy korrupciótól, hatalmi visszaélésektől mentes társadalomban éljünk, a mi felelősségünk is. A Kalucsni tükröt tart az idősebbeknek, és bátorságot ad a fiatalabbaknak, hogy merjenek fellépni az igazságtalanság, a diktatórikus berendezkedések, törekvések, modellek ellen. A Veress elvtársak más formában, de köztünk járnak, a zsarolás, a megaláztatás mindennapos, mégis úgy megyünk el mellette, mintha természetes lenne.

Varga Melinda: Kalucsni, avagy a diktatúra mintái ma, Irodalmi Jelen, 2016. november 28.