(…) ez a csoportkép, a sok kisiklott sorssal, nagyon megterhelő. Lelkileg. Szellemileg. Ugyan minden szereplőnek megvan a maga története, nem mindenki meséli el. A monológokon és replikákon, azaz a szavakon túl minden rezdülés, minden tekintet, minden közeledés és minden egyes elfordulás (és minden, amit a színész számunkra nehezen megfejthető módon hozzátesz magából) ezt a történetet bontja ki. És minden, amivel a rendező, a jelmeztervező, a sminkes, a teljes stáb támogatja a közös törekvést, hogy mi, egyszeri nézők, itt és most, megismerjük a színpadi szereplő sorsát. Az igazát, a fájdalmát, a titkát, a vágyát. És a kudarcát, a bukását. Elviselhetetlen ennyi hontalan, magányos, szeretetre, megértésre, melegségre vágyó, nincstelen, alkoholtól és más szerektől függő, tehetetlen, de hinni, remélni akaró, megváltásra, csodára váró embert, ennyi bukott angyalt látni egy helyen.
Dragoș Buhagiar díszlettervező meglátásában a játék tere egy leégett padlástér, csupasz gerendák és tartólécek csontváza, vékony nejlonfóliával bevonva a szél ellen (az előadás egyik alapzaja a zizegő fólia), másik oldalról teljesen nyitott, de mindig sötét, nyomasztó és lepusztult, egyszerre realisztikus (kályhával fűtik) és elvont (három létrán, „felfele” lehet elhagyni, a színpad mélyén lévő bejáratot csak a tulajdonosok használják).
Ebbe a világba nem érkezik senki kívülről. Illetve érkezik, Luka (Bogdán Zsolt), de neki ebben a kontextusban más funkció jut: ő egy tünemény, legenda, egy hírnök, vagy talán vadnyugati hős, akiben hinni akarunk – mert mindig hinni kell valamiben, ha másban nem, abban, hogy az emberek alapvetően jók.
Hegyi Réka:
Ecce homo, Játéktér, 2016. november 21.
A címválasztás ebben az esetben kétségtelenül jelentőséggel bír. Nemcsak arról a közvetlen jelentésről van szó, amely a Mihail Kosztiljov szállóját benépesítők társadalmi állapotát jellemzi, hanem a rendezői koncepció lényegéről, melyet már a cím is rögzít. Ez egy akkurátusan végiggondolt ellentét-amalgámra alapoz, és célja az, hogy rávilágítson a menedékhely lakóinak különös létállapotára, a mélyben létező emberekére, akikből a lélekbeli mélységek sem hiányoznak.
Odalenn, a mélyben, az idő másképp telik, mint a felszínen, hol unalmasan, hol lustán, olykor álmatagon, aztán egyszercsak a végtelenségig besűrűsödik, fellázad, leráz magáról mindenféle kontrollt, és valósággal pusztító ritmusra vált. A mélység meghatározó a részletek kimunkáltságára nézve, amely a néző részéről fokozott figyelmet követel: például arra is kell figyelnie, hogyan telnek Anna életének utolsó órái, de arra is, hogyan készül a Színész, némán, a halálra. Végső soron A mélyben a színészek és a társulat alakításának diadala, amely maradéktalanul bizonyítja a Kolozsvári Állami Magyar Színház csodálatos csapatának értékeit. Azt hiszem, igazságtalan és elvetélt kezdeményezés volna, ha most minősítéseket vagy jelzőket osztogatnék, hiszen minden egyes alakítás alapos és aprólékos szereptanulmányt érdemelne. Yuri Kordonsky és az előadásban szereplők érdeme, hogy megszüntették a fő- és mellékszerepek közötti különbségeket, minden színész játékában alakításban van valami egészen meglepő.
Felkavaró, megható, bensőleg megrázó előadás. (…) Gorkij klasszikus darabját, az Éjjeli menedékhely-et (ahogy mifelénk ismerik) az orosz rendező a humanizmus – jobb szeretném így mondani: az emberség – szemüvegével olvassa, amely mentes mindenféle ideológiai elhajlástól, bár némely végszó utal ezekre. Az előadás pedig azt a szenvedély- és szertelenség-töltetet viszi a színpadra, amely a szláv lélekre (a nálunk megszokott kultúrklisének megfelelően) az életvezetés és az aszkézis szempontjából egyaránt jellemző. Ám ez nem feltétlenül orosz történet, inkább példaértékűnek nevezném, egyszerre jelen van benne a promiszkuitás és a magasztosság, a legkegyetlenebb halál és a legforróbb szerelem, a megrögzötten cinikus hitetlenség és a teljesen nyugodt és szilárd hit, a bűn és a megváltás reménye. A Mennyország kapujához közel eső Pokol ez, amely minden kegyetlen részletével együtt tárul szemünk elé, az a Pokol, melyet talán megtisztított, talán kissé megvilágított egy égből jövő szellő – annak ellenére, hogy a Mennyország elhagyatottnak tűnik, mintha Isten és az ő angyalai valahol máshol járnának…
Gondosan összeválogatott textúrák (például a fáé), illatok, terjedelmek és perspektívák, tárgyak és struktúrák keveréke, melyben gazdag jelentés-tartalom rejlik, sőt, meg is nyilvánul, mint önálló egész – mindez a látványszínház szintjére emeli a színpadképet. Az utóbbi évek legátütőbb, legmarkánsabb díszlettervezői elképzelésnek voltam tanúja.
A mintaszerű rendezői olvasat megérdemelne egy irodalmi-hermeneutikai tanulmányt, ugyanis egészen másképp »értelmezi« Gorkij darabját, amelyet igencsak megterhelt az elmúlt évtizedekben rárakódott ideológiai visszaélés. Kordonsky helyreállítja a dráma eredeti nagyságát, amelynek előadásbeli lehetőségei kifogyhatatlanok. Mindemellett Yuri Kordonsky elképzelése vagy Dragoș Buhagiar plasztikus színpadképe csupán vázlatos maradt volna a Kolozsvári Magyar Színház művészeinek rendkívüli, megborzongató, felkavaró, energikus, izzó játéka nélkül, akik újra bebizonyították a társulat lenyűgöző erejét. Mindenki önmaga legjavát adta e hosszú és nehéz előadás során, sohasem lankadó tónussal és ritmusban, mindenki jól látható volt, mindenkinek megvolt a maga kiemelkedő pillanata – az egyes szerepekhez társuló erő vagy kétségbeesés, szenvedély vagy visszahúzódás, kecsesség vagy vaskos kitörések pillanatai. Feledhetetlen, lenyűgöző alakítás.
A Kolozsvári Állami Magyar Színháznak megint sikerült a kiváló társulat számára egy olyan partitúrát felkínálni, amelyben kibontakoztathatja hatalmas tehetségét: az előadás címe A mélyben, rendezője Yuri Kordonsky, díszlettervezője pedig Dragoş Buhagiar. (…) A rendező, jó érzékkel, erőteljes színpadi olvasatot javasolt, amely a Dragoş Buhagiar alkotta színpadképpel, a választott szöveggel és a színészek sokoldalúságával együtt egy felkavaró előadást hozott létre. A tárgyat nagyon is időszerűvé lehet tenni, annak ellenére, hogy e marginális világ a huszadik század elején nem ebben a modorban valósult meg a színpadon. Az éjjeli menedékhely holtvágányra futott sorsok, olyan eltorzult történetek és megalázott személyiségek találkozóhelye, akiket csak a puszta túlélési ösztön tart meg az alig-létezés felszínén. Az itt tengődők életébe csöppen be Luka, az új lakó, aki megsejti, milyen úton lehet megmenekülni a nyomor és a bukás eme poklából. Ez az út álomszerű, a lelkében lakozó eszményképek és vágyak útja. A darab realista alappillére Szatyin, aki számára a józanság jelenti az egyetlen lehetséges kiutat. E két irányzat között alakul a menhely szomorú cserepekre szétesett élete: erőszak és gyengédség, jóság és önzés, közöny és érzékenység keveréke.
Egy adott pillanattól fogva nem követtem a szöveg előadását, mivel a részvét egyetemes nyelvének varázsa, a színpad és a nézőtér között áramló erőteljes érzelmek majdhogynem fölöslegessé tették a szavak jelentését, az előadás hangzásvilága, a színészek hangszíne, a játszók és a nézők közötti energia-hullámzás tökéletesen hatott.
A nézőnek nem marad más hátra, mint összeszedni minden bátorságát ahhoz, hogy újra leszálljon »a mélybe«, újra láthassa a felkavaró jelenetek, a jelképek minden gazdagságát, a részletek kaleidoszkópszerű sokaságát, amelyek egyszerre tűnnek fel a színpad különböző pontjain. Hogyan is válogathatnék az alakítások között? Melyik pillanatot ajánljam a figyelmükbe? Nem teszem, inkább meghagyom önöknek az előadás felfedezésének örömét, amely sokáig megmarad a lélekben, miután kilépünk abból a varázslatos térből.
A színészek vezetése és mozgásuk koreográfiája a menedékhely alkotta környezetben aprólékosan kiszámított, a színpad teljes mélységét felhasználja. Kordonsky egy sor apró cselekményt rétegez egymásra, így teremt izgatott légkört ebben a térben, mely tizenegy, különféle drámák által sújtott személy lakóhelyéül szolgál. Gorkij szövegét a színészek hozzák közel a nézőkhöz, Kordonsky csupán a háttérből irányít. A feldolgozott anyagot tisztelettel kezeli, mindenféle megalománia vagy szájbarágás nélkül.
Legjobb rendezőnek járó UNITER-díj (Román Színházi Szövetség) Yuri Kordonskynak (2016).
Legjobb fényterv díja (Yuri Kordonsky, Dragoș Buhagiar), Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2017.
E. Isac u. 26-28, 
