Ha példát kellene mondani arra, hogy mennyire hasznos a színház a társadalom számára, és mennyire jó, ha a társadalom nagyra tartja a színházat, akkor itt van a romániai Magyar Színház előadásában Shakespeare tragédiája, a Julius Caesar. Silviu Purcărete nagyon filmszerűen láttatja a közismert tragédiát, az egymásra helyezett látványsíkok és a nagyívű előadásmód révén, amelynek hatása alól a néző aligha vonhatja ki magát.
A Kolozsváron működő társulat kiemelkedő művészi és technikai színvonalú előadása rendkívüli hatást váltott ki a közönségben a múlt pénteki bemutatón, az Almagrói Nemzetközi Klasszikus Színházi Fesztivál AUREA termében, ahol két alkalommal játsszák. Elvárásainkban nem csalódtunk, és az előadás 17 szereplőjét négyszer tapsolta vissza a közönség, miután a színpadon lezajlott a legalapvetőbb emberi történet, amely összefoglalja az emberi lény minden küzdelmét és szenvedését, dicsőségét és hiábavalóságát. (…) Ez a Julius Caesar nagymértékben különbözött az Almagróban bemutatott társaitól, merészebb, nagyobb teret ad a kreativitásnak, miközben globális méretű látásmóddal közelít egy igencsak időszerű témához, és megrázó erővel miszlikbe aprítja az emberi irigység által táplált sötét érzéseket.
Erőteljes, kimunkált rendezés, csupa szenvedélyes költői lendület. Silviu Purcărete román rendező, aki Európa-szerte nagy hírnevet szerzett az 1995-ben, Avignonban bemutatott Übü király Macbeth-jelenetekkel című darabjával, most először vett részt az Almagrói Fesztiválon egy szünet nélkül és kifogástalanul játszott Julius Caesar-ral, a román állam támogatását élvező Kolozsvári Magyar Színház kitűnő társulatának előadásában.
Attól a pillanattól fogva, hogy a herkulesi népszónok mennydörögni kezd a nézőtér közepén, ami általános, megdöbbent zsibongást okoz, egészen a függöny leereszkedéséig, amely jótékony spanyolfalként takarja el az éppen zajló mészárlást, az előadás kitartóan halad előre, a meglepetések egymást követik: még a kevésbé sikerült megoldások is értelmet nyernek néhány perc eltelte után.
A Julius Caesar a legtöbb magyarázó számára William Shakespeare leginkább politikus darabja, amely egyszersmind jelzi a drámaíró áttérését a nemzeti ihletésű történelmi színdarabokról a római tragédiára. Alaptémája a hatalom és annak megsemmisülése, egy eszmefuttatás arról, hogy milyen eszközökkel próbálják egyesek megdönteni a hatalom egy adott formáját, a diktátort. Shakespeare műve megannyi kérdést vet fel. Kérdés, hogy az összeesküvők, a pártütők a haza javáért folyamodnak-e a politikai gyilkossághoz, hogy segíthessenek emberbarátaikon, közösségükön – kizárólag azért, mert csak a gyilkosság révén találhatták meg az utat és maradhattak meg ezen az úton az Állam megmentése, a népuralom felé? Vagy inkább olyan gyilkosokról van itt szó, akik a végső megoldást csak azért választják, hogy a letűnő diktatúrát a maguk önkényével helyettesítsék? Ezek a pártütők és összeesküvők valóban megmentők, vagy csak jelentéktelen cselszövők? Elég a gyilkosság extrém gesztusa ebben az esetben, elegendő-e Julius Caesar eltűnése a politika és az élet színpadáról ahhoz, hogy a béke, a nyugalom, a társadalmi rend, a demokrácia értékei győzedelmeskedjenek? Netán az elpusztított zsarnok kísértete továbbra is ugyanúgy tombol majd mindenütt?
Purcărete fokozatosan „eloldja mind a háború kutyáit” az előadás folyamán. Ami a hoszszas, feszültségteli várakozás és előjáték után szemünk elé tárul a felszaladó vasfüggöny mögött, az egyszerre tablószerűvé komponált és szervesen, komótosan hömpölygő. (...) Valamiféle homályos, nyomasztó álmainkból ismerős rituálé zajlik a szemünk előtt. A szereplőgárda szimultán jelenléte a színpadon, a fókuszváltásokkal történő jelenet szerkesztés, a fehér, fekete és vörös színek elemi alkímiája eltereli az arcokról, a színészi átélésről, de olykor még a szöveg értelméről, érthetőségéről is a figyelmet. Fontosabb a hangzás, a hétköznapiságtól enyhén elemelt, leheletnyit ünnepélyes poétikum.
Silviu Purcărete Shakespeare szövegek kapcsán végzett kutakodásainak célja olyan társadalom kritikai elemek felmutatása, amelyek napjaink történéseire is hatással vannak, még akkor is ha megvitatásukra római tógában kerül sor. A zsarnok (önmagát istennek tekintő) Caesar eltávolításával a válság még nem ér véget, és nem valósul meg a régóta vágyott boldogság és harmónia. Ellenkezőleg, eluralkodik a káosz, polgárháború, pusztítás dúl a birodalomban. Hányszor fordultak elő hasonló események a földgolyó polgári társadalmaiban? A sakktáblán megtett lépések ugyanazok, a sakkfigurák mindig mások. A háborgó társadalom megújulásának szükségességét az előadás során friss vízfolyások jelképezik, a vizel fentről hosszan és folyamatosan csorognak a kegyetlen sors játékszerei, a szenátorok és szolgák fejére. Míg a mesésen leleményes Gulliver utazásai-ban Purcărete egy élő lovat vezetett színpadra, a Julius Caesar-ban a szenátorok körében egy élő kutya is szerepel, szimbolikus töltettel. Ő Caesar kutyája, az ő életének jelképe, amelyet összeesküvés fenyeget. Ő az életteli ér, amely a megfakult lelkek között utat tör magának. Az előérzet nem késik. A kutyát megölik, Caesarnak pedig azt javasolják, hogy ezen a végzetes napon ne menjen a szenátusba. Ám a történelem halad a maga útján, és Brutus győzedelmeskedik.
Shakespeare-i feelingbe oltott korszerű előadás ez. A hatalomról és a plebszről szóló, egész teret betöltő játék, tele számos megfejtendő szimbólummal, elgondolkodtató vizuális kódokkal, amelyeket napjaink plebsznézője nem is tud mindig könnyedén dekódolni. De mintha Purcărete nem is akarná a közönséget az előadásba beszippantani, úgy tűnik, inkább a kívülről szemlélődő, az elgondolkodó néző figyelmére apellál. (…) Eső, köd, zivatar, villámlás, szfumátó és vér. Ezek a hívószavai az előadásnak, ami mint egy nagy puzzle, apró önálló darabkákból áll össze. A sok-sok látvány és hanghatás (zene: Vasile Sirli), valamint egy kutya különös jelenléte sokszor elfedi a cselekményt, de ez az előadás úgy tűnik, nem is Julius Caesarról és kortársairól akar igazán szólni. Inkább arról, hogy vajon elég-e puccsal, erőszakkal elvenni a diktátoroktól a hatalmat ahhoz, hogy egy ország sorsa jobbra változzék? És kin vagy min múlik az, hogy a diktatúrák megszüntetése után felvirágzik-e, vagy polgárháborúk martaléka lesz egy ország? És vajon hányszor kell még találkoznunk Philippinél? És hány Philippi is van ma a földgolyón?
E. Isac u. 26-28, 
