Az öntörvényű műfajok, a film és a színház között nem is olyan élesek a határok. Előadásához a kolozsvári társulat nem a film újrajátszását választja, az lehetetlen lenne. De a történet elmesélhető, a szereplők megeleveníthetők. És az alkotók megtaláják azt a szálat is, azt a vonatkozást, ami miatt itt és most fontos nekik ez a megváltás-történet: a hit, a szerelem erejébe vetett hit az, amit piedesztálra emelnek.

Hegyi Réka: H mint Hullámtörés, Főtér.ro, 2015. május 8.

Lars von Trierkultikus filmje, a Hullámtörés lenyűgöző alakítások sorával úgy mesél a vágyról, az önzetlen szerelemről, a hűségről, egy kis közösség bigott vallásosságáról és az igazi istenhitről, hogy nem válik patetikussá, giccsessé.
(…)
A produkció érdekessége a film és színház közötti folyamatos átjárás, a kamera az esküvői jelenetben, a kisebb improvizációk, a kivetítő a színpadon. A Hullámtörés kétségtelenül olyan előadás, amelyet nem elég egyszer megnézni!

Varga Melinda: Hullámtörés a színpadon, Irodalmi Jelen, 2015. május 15.
 

[A színpadi forgatókönyv] úgy tűnik, tökéletesen megfelel a rendezői szándéknak, Tom Dugdale azon törekvésének, hogy előadása a vegytiszta szeretetről szóljon, az igazi szerelemről, túl betegségen, életen és halálon. A mindenféle előítéletet, vallási korlátot és gondolkodásbeli akadályt leküzdő szeretetről, amely áthágja a maradi közösség szabályait. A rendező szándéka volt az is, hogy az előadás ugyanilyen határozottan egyszerű legyen: fölösleges leágazásoktól, zegzugoktól, díszlet-sallangoktól mentes. Carmencita Brojboiu díszlete valóban minimalista, csodálatosan illeszkedik a stúdió-előadás sajátosságaihoz a két játéktérrel – egyrészt a főcselekmény, másrészt a másodrangú jelenetek vagy a megfigyelő számára –, melyeket zártláncú videokamerák képei egészítenek ki. Néhány szék, egy sokféle rendeltetésű asztal, állványokra szerelt mikrofonok, a színészek pedig élőben adják elő a rendező által az előadás számára komponált dalokat.

Mircea Morariu: La superlativ [Magasfokon], Adevărul, 2016. január 28.

A színpadi feldolgozás igazi fényét nemcsak a történethűség és a magyar színház művészeinek kiváló alakítása adja, hanem elsősorban az, ahogyan az előadás alkotói a Lars von Trier nevéhez kapcsolódó, híres Dogme95 kiáltvány előírásait alkalmazták. Mivel a kiáltvány megfogalmazói a filmművészet megtisztítását tűzték ki célul, úgy a témaválasztás, mint a narratív zenei aláfestés és a minél inkább valósághű díszlet használata tekintetében, a most megszületett színpadi változat is minimális kelléktárat használ, és a zenei betétek nagyrészt a színészek élő előadásában szólalnak meg.

Flavia Dima: Dogma și Antidogma: Breaking the Waves [Dogma és antidogma – Hullámtörés], Echinox, 2015. május 11.