Silviu Purcărete legújabb munkájában tetten érhető a nagy felismerésekre jellemző szabatosság és feszültség. A végletekig kiélezett előadás célja állandóan túllépni a valóság, a lehetséges, a természetes határait. Válsághelyzettel indul, és folyamatos válságban játszódik, amelyet végül túlhalad, az ének segítségével zenei síkra tereli a szertelen, őrületes csapongást, az abszurdot. A Gianni Schicchi rendkívüli élményét most fordított úton járjuk végig. A lehetetlen a zenében találja meg kifejezését. (...) Az előadás ritmusa nagyszerű, akár a csoportos mozgást figyeljük – lásd a vendégek által alkotott „harmonikát” –, akár az álomszerű képek beillesztését, amely jó érzékkel követi a szubjektivitás ütemeit és fordulatait. (...) Silviu Purcărete életteli, csillogó, összehangolt előadása egy olyan szerzőt kelt új életre és helyez reflektorfénybe, akit az utókor most teljesebben fedez fel, mint annak idején a kortársai. Az előadás esztétizáló, paradox módon szemlélteti a szerző felismerésének jelentéseit és tónusait. Rámutat, hogy a drámaíró milyen készséggel közelít az örökölt és a kialakuló jellemvonások nagy szintéziseihez – és közben új tartalmat ad a választott témának, a kifejezés lehetőségeinek, a megújulásra való képességnek.

Doina Modola: Odrasle infernale sau… O lume de netrăit, Teatrul Azi, 5-6/2014

Olyan játékról van itt szó, amely folyamatosan provokálja és rombolja a külsőségeknek megfelelni kényszerülő polgári család világát, miközben megkérdőjelezi a hagyományos színházi műfajokat is. (…) Purcărete rendezése az elfojtott érzéseket kelti életre, nem ismerve időt és teret olyan világba csöppenti a nézőt, ahol legtöbbször az adott világ a szavakon kívül kezdődik és testet ölt a zenében, táncban, formaművészetben, mimikában, gesztusokban, díszletekben. Ebben a gazdagságban kapja meg a néző azt a szabadságot, hogy eldönthesse, melyik fragmentummal azonosul ebben a családi történetben, és melyikből rekeszti ki önmagát.

Szabó Réka: Nincs itt semmiféle felnőtt, Erdélyi Riport, 2014. január 25.

Purcărete rendezése most is kisebb-nagyobb, meglepetésszerű megoldásokkal teli, amelyek mozgalmassá és élményszerűvé teszik a produkciót. Dragoș Bugahiar tágas díszlete és korhű jelmezei, Vasile Șirli kísérteties zenéje, valamint a második felvonásnak a kortárs operából ismert, színészpróbáló dallamai szépen egybecsengő, színházi egészt nyújtanak.

Kovács Bea

Az a tény, hogy a címben is feltüntett gyermeket egy meglett férfi alakítja, nem idegen Vitrac ezen szövegétől, az általános színházi konvenciókban mégis szokatlanul hat. A hózentrógeres, jól fésült Viktor látahatóan elemében van: terrorizálja Lilit, majd összetör egy értékes Sèvres-i vázát, de tettét nem vállalja, sőt, Lilire fogja. Mindezt azonban oly meggyőzően teszi, hogy az ember elkezd gyanakodni: illúzió és valóság határa valóban ennyire képlékeny lenne, s az igazság értéke valóban csak attól függ, épp kinek a szájából hangzik el?

Az előadás egészén végighalad a realitás és fikció e furcsa kettőse, melytől a színpadi események nagyszabású vízióra emlékeztetnek. Purcărete rendezésének egyik erősége, hogy e „nagyság” mégsem hat eltúlzottnak, a stúdiótérben zajló események apró, precízen kidolgozott színészi gesztusokból állnak össze.

Lovassy Cseh Tamás: Rémmese Kolozsváron, Helikon, 2014. február 25.

A gyerek kamaszhoz illően fellázad – csakhogy ez a lázadás nem vele egykorú gyerekekre jellemző néma vagy hangos elutasítás. Viktor ugyanis a felnőttek legintimebb szokásain gúnyolódik – szex, szerelem nem akadály –, a kisebb, talán ártatlanabb csalásokat és hazugságokat felnagyítva tart tükröt a felnőttek orra elé. A két gyerek – a főhős és a szomszéd kislány – utánozza a nagyokat, pedig nyilvánvaló, hogy nem mindig értik a dolgok összefüggéseit. Persze nehéz is érteni: a nézőben már az előadás első perceiben olyan érzés fészkeli be magát, hogy csak percek kérdése, ki őrül meg a darab figurái közül.

Nánó Csaba: A gonosz Viktor és a bolond világ, Erdélyi napló, 2013. december 5.

Dimény Áron játéka a legveszélyesebb minimalizmus; önmagát hordozza és képviseli direkt módon, minden szerepépítési technika, stíl vagy manír nélkül. Egyszerűen átengedi magán a történéseket: részt vesz, sodródik, reagál, de egyetlen percre sem oldódik fel abban a kényelmes lehetőségben, hogy színpadi figuraként lófráljon ebben a legbelsőbb félelmeink dzsungelét életre keltő rémmesében. Jelenléte igazától függ az előadás súlya, és – legalábbis a bemutatót követő első előadáson – ő mindvégig hordozza is e súlyt. Hozzá viszonyítjuk majd a fecsegős-maníros társasági életet és a szeretőt tartó, gyermeket kínzó, szeretetlen felnőttek szakadékait is. (…) A második rész során előkerül, sőt, valósággal külön szerepet kap a láncfűrész. Károly tartja magasra győztesen, miközben arról énekel, hogy megszabadulna a feleségétől. Olyan vészterhes az opera atmoszférája, olyan messzire vezetnek a kibomló helyzetek, olyan elviselhetetlenek a szereplők és életük, hogy óhatatlanul halálos kimenetelt várunk. Várjuk, hogy a csehovi puskához hasonlóan töltse be szerepét, és öljön az a hatalmas, hangos, félelmetes eszköz. De nem lenne szürrealista fricska az egész, ha végül nem a hatalmas hitvesi ágy egyik lábát metszené el a láncfűrész a teherré vált feleség nyaki ütőere helyett. A geg szinte kioldaná bennünk a görcsös feszültséget a nevetésben – amikor aztán tényleg aratni kezd a halál. (…) Salvador Dalí és alkotótársa, Buñuel végig itt kísért az előadás alatt. Egyetlen, nagyon erősen áthallásos jelenetben konkrétan bevillan Az andalúziai kutya, amelyben egy klasszikus borotvapenge emberi szemgolyót metsz ketté. Az előadásban fennakad – nyilván – a mozdulat, de a kontrollálatlan, gyermeki énre jellemző ösztönös kegyetlenség, az élet határainak ilyen kitartó és fájdalommal teljes próbálgatása mindvégig ott marad.

Sebestyén Rita: Ha színre lép a láncfűrész, Színház, 2014. április

• Eurothalia Európai Színházfesztivál, Temesvár (2014)
• Országos Színházi Fesztivál (FNT), Bukarest (2014)
• Budapest (2014)