Kézdi Imola Hedda Gablere a kolozsvári stúdióteremben egy bájos szörnyeteg. Szeszélyből bármire képes. Unalomból, céltalanságból támadnak az ötletei, melyek megmozgatják egész környezetét. Csak őt hagyják hidegen. Őt semmi és senki sem boldogíthatja, és boldogtalanságával mindenkit kínoz, akit megérint. A remek előadás e boldogtalanság feltárása, elemzése, komikumának alapos kibontása és tragédiájának elbeszélése. Ami öncélú kötekedésnek, rosszkedvű piszkálódásnak látszik eleinte, az jellemként és sorsként teljesedik be az önmagát is elpusztító tragikus játékban. Hedda úgy sóvárog valami megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan tett, gesztus, érték után, mint Camus Caligulája a hold után. Kézdi Imola minden rezdülésre érzékenyen járja be azt az utat, amelyet csupa röhejes figura szegélyez, és sok-sok vicces jeleneten vezet keresztül.
Andrei Şerban rendezésében nem csak az apától örökölt pisztolyok játszanak szimbolikus szerepet, hanem legalább annyira a szőlőlevél, amelyet Hedda a hol zseniális, hol alkoholizmusba zuhanó tudós, egykori szerelme, férjének szakmai konkurense hajára képzel a szép, tiszta önpusztító gesztus közben. Őszi avarként heverő, elsárgult szőlőleveleken taposva jutunk be a nézőtérre, s ezek a levelek mindig betolakodnak a történetbe, ezeket a leveleket sodorják be a vigyázatlanul érkezők és ezeket söpri ki riadtan Hedda gyerekesen akkurátus férje.
A rendező ezúttal nem képzel az eredeti történet, a XIX. századi norvég polgári világ helyébe egy másikat. De nem is ragad meg abban. Carmencita Brojboiu díszlete és jelmezei megidézik azt a kort is töredékeiben, részleteiben, de el is távolítanak onnan. A ruhák nem a kor-, hanem a jellemrajzot szolgálják elsősorban. Nagy szerepe van a zenének, mely hol élőben szól egy zongorából, hol felvételről, néha Hedda kezeli a lemezjátszót, mintegy a szavak mögött rejtőző szándékaihoz igazítva a hangulatot. A vezérmotívumot Schubert kvartettje, A halál és a lányka adja, a többi zene azonban huszadik századi sláger, egy lemezborítón meg Marilyn Monroe képe villan elő gyakran, nyilván távoli párhuzamként is. Végül is az örök Hedda elégedetlenkedik az örök világgal, az örök Hedda pusztítja el, akit szerethetne, és veszíti el azt is, amihez soha nem is volt köze.
Hedda veszedelmes játékszerei az elpusztíthatatlan középszerűek. Bogdán Zsolt gyermeteg nyárspolgárrá alakítja a férjet, a nagynéniktől elkényeztetett, szakterületére bezárkózó tudós egy játékaihoz ragaszkodó óvodás makacsságával kötődik öröklött, megszokott életformájához. Hatházi András könyörtelenül kellemkedik és accsol (az r-eket egyáltalán nem ejti) a házibarát szerepére erőszakosan törekvő barát szerepében, Pethő Anikó meg gyönyörűen lelkendezik mint a remekművek létrejötténél nélkülözhetetlen, örök tudományos segéderő. Érzelmei látványosan felszínesek, változékonyak, de vasmarokkal tartja kézben a tudományos elmét.
Varga Csilla fölös életerőtől duzzadó nagynéni, máskor meg a színre mintegy látomásként betévedő rossz nő, Csutak Réka sápadtan borzongó cseléd. Szűcs Ervinnek jutott a legnehezebb feladat, ő az, aki majdnem feltörte Hedda lelkének áthatolhatatlan burkát. Tőle várja Hedda a megváltó, nagy, szép, tiszta tettet. Szűcs Ervin pontosan adja a szerep paradoxonát. Tiszta elmével valóban fölötte áll a többieknek, csak éppen Hedda sem tudja bűvkörébe vonni. Részegen viszont mindenkinél alantasabb, nemhogy a méltó, látványos, tiszteletet parancsoló halál, de semmilyen önálló cselekvés sem várható tőle.
A taps alatt a szereplők bolondozva körbe járnak. A játék mókás perceire, bohókás jeleneteire emlékeztetnek. Meg arra is, hogy az egészet nem kell mellre szívni. Valóban nincs itt a nagy gesztusok, a tragédiák ideje. De kifelé egy másik ajtón engednek. Még egyszer nem taposhatjuk meg a szőlőleveleket.
Kicsoda tehát Hedda Gabler, és miért ilyen? Nem tudnék konkrét választ adni, bármennyire is igyekeznék. Csak azt tudom, hogy Kézdi Imola szerepfelfogása, rendkívül érzékeny, minden részletében kimunkált színészi játéka képes felvetni a nézőben mindezeket a kérdéseket, ez pedig azt jelenti, hogy nagyon komplex, átgondolt, kiemelkedő alakítást látunk.
Mindehhez persze remek partnerei vannak. Kezdjük rögtön a férjével, a Jörgen Tesmant megtestesítő Bogdán Zsolttal. Igaz ugyan, hogy máris ellentmondásba keveredek, ugyanis egy zárójel erejéig muszáj kitérnem arra a félelmemre, amely egy ideig hatalmába kerített: az tudniillik, hogy ez a nagyszerű színész mintha önismétlésbe ragadt volna, az első tíz-tizenöt percben ugyanazokat az eddig jól bevált gesztusokat–játékokat láttam, mint néhány korábbi előadásban (Például Jákobi és Lájdentál, vagy a frissen bemutatott Übü király). Aztán ahogy haladt előre a produkció, úgy vált mind érdekesebbé, színesebbé, és nagyon élvezhetővé a játéka. Bogdán Zsolt képes volt szinte egyik percről a másikra váltani, megmutatva Jörgen Tesman gyámoltalanságát, csetlő-botló tehetetlenségét, hangsúlyozva a nagynénik által nevelt „örökgyerek” kicsinyes, felnőni képtelen mivoltát, aki ráadásul szakmai szempontból is a középszer sorait gyarapítja. A nénik által babusgatott–elkényeztetett Tesman minősíthetetlen módon kiborul, ha nem úgy viselkednek vele, ahogy elvárja, olyan hisztérikusan reagál Hedda egy kijelentésére, hogy az felér egy „női műhisztivel”, aztán szinte másodpercek alatt lenyugszik, mintha valamiféle, pszichológus által tanácsolt kezelést alkalmazna saját magán. Pillanatok alatt alkalmazkodik Hedda hangulatváltásaihoz, de ugyanolyan gyorsan képes „behelyettesíteni” őt. Hedda halála nem jelent semmiféle veszteséget számára, hiszen helyét már betöltötte az áldozatkész Elvstedné.
Központi alaknak számít a darabban Brack bíró (Hatházi András) is, aki megpróbál úgy beférkőzni az újdonsült házaspár kegyeibe, hogy az mindenkinek hasznos legyen, elvei szerint ugyanis egy jól működő háromszög aranyat ér. Ez bizonyára barátjának, Tesmannak is ugyanúgy megfelelne, már csak Heddát kellene meggyőzni, és teljes lenne a siker. Brack nem riad vissza semmiféle eszköztől, előbb csak finoman akarja rávezetni Heddát ennek a játéknak az elfogadására, aztán már zsarol, lefizet, finoman fenyeget, bírói „körmönfontságait” úgy tárja elénk, hogy csak percekkel később jövünk rá a csalafintaságra. Hatházi András remek Brack, nagyon szépen építi fel a szerepet, vigyázva arra, hogy csak néha merüljön fel bennünk a viszolygás az ilyenfajta figuráktól.
Két Elvstednével találkozhatunk a szereposztásban: Györgyjakab Enikő és Pethő Anikó alakításában láthatjuk azt a figurát, aki bármennyire is elszürkül Hedda mellett, mégis „megoldandó feladatnak” számít a főhősnő számára. A vele való párviadalban Hedda bevet minden alattomos női eszközt, hogy fölé kerekedjen. Az áldozatkész Elvstedné persze ezeket szinte nem is érzékeli, fél tőle, kissé butuska mivolta kitűnő terep Hedda számára, kettejük jeleneteiben türemkedik ki leginkább énjének minden árnyoldala. Bár más-más eszközökkel, de mindkét színésznő jól építi fel a szerepet, szép munkát végeznek.
Szűcs Ervin Eljert Lövborg szerepében meggyőző, kissé ugyan nehezen „indul be”, ez azonban feltehetően az általa játszott figura visszafogottságának is köszönhető, hiszen Lövborg nagyon jól tudja, veszélyes játéknak számít a Heddával való újratalálkozása. Az előadás második felében azonban Szűcs Ervin felszabadul minden gátlás alól, és remek Lövborggal ajándékoz meg bennünket.
Megemlíteném a nagynénit, Juliane Tesmant játszó Varga Csillát (aki Mademoiselle Diana szerepében is „felcsillan” néhány perc erejéig), és a Bertét alakító Csutak Rékát is, mindketten jól illeszkednek be ebbe a remek színészi munkát felmutató előadásba.
Köllő Katalin: Ki is ez a Hedda Gabler?, Szabadság, 2012. február 4.
A rendező úgy viszi színre a darabot, hogy kiiktatja a szüneteket. Bár az előadás hossza ezt megengedi, a döntés töményebbé teszi a történetet, és jobban bevonja a nézőt. Az előadást Jorgen Tesman (Bogdán Zsolt) csínytevései és lélekjelenléte teszik érdekfeszítővé: ez a szakmai becsvágytól fűtött értelmiségi fiatalember, aki nem feltétlenül lángelme, Andrei Şerban rendezésében egyfajta pojácává válik. Gesztusai gyakran nevetést váltanak ki: az általa megformált alak esetlenségét testesíti meg, akihez Hedda (Kézdi Imola) legfeljebb partnerként tud viszonyulni, de nem feleségként.
Hedda lelkivilága idegen marad Tesman számára. Egyébként Ibsen valahol megjegyzi, hogy azzal, hogy Hedda lánykori nevét választotta a darab címéül, arra akart rávezetni, hogy személyiségnek tekintsük őt, és inkább „apja lányának”, mintsem Tesman feleségének. Hedda apjának hatását a lányra a rendező azzal is hangsúlyozza, hogy behozza a darabba az apa, Gabler hadseregtábornok hangját (melyet Bíró József jelenít meg). Andrei Şerban kifejtette, hogy „a három nővérhez” (Csehov) hasonlóan Hedda is szenved a „kizárólag férfiak által képviselt tekintély katonás előítéleteitől, a merev és fojtogató konformizmus” megbetegítő hatásától.
Az északi ridegséget Andrei Şerban az ötvenes évekbeli amerikai polgári családokról szóló filmek és reklámok stílusában amerikanizálja. De az orosz világ, valamiképpen Csehov világának bélyege is rajta van az előadáson, ami a mélabú és a tragikus groteszk győzelmévé teszi Andrei Şerban rendezését.
Ahogy maga a rendező mondja, Hedda Gablert lehetetlen ugyanúgy játszani, mint egykor, az 1891-es német ősbemutató idején, a fin de siècle korában, melyet súlyosan megrázott a cinizmus, a polgári unalom és a dekadencia. Persze ma is, több mint egy évszázaddal később is megvan mindaz, ami akkor, de nem vibrál ugyanolyan hangfekvésben, nem viseljük már el a színpadi deszkát, a páholyt, a monoklit és a császárkabátot. A mai színháznak közöttünk kell lennie, Andrei Şerban stúdiójátékaiban, ott, ahol a színészek egy méterre tőlünk változnak át vademberré, és miközben megperdülnek, meglegyintenek a köpenyükkel, és kardjukkal belénk teszik a frászt (még akkor is, ha mindez nagyrészt modern jelmezekkel és akciófilmekből kölcsönzött pisztollyal van helyettesítve).
A rendező szokatlan olvasatot visz színre, a darabot az eddig látott drámai szellemű rendezés helyett a tragikomikum, jobbanmondva a komédia és a tragédia terébe helyezi. Miért ez a világos elválasztóvonal? Mert Andrei Şerban éppen pszichotikus meghasonlottságukra építi a szereplők személyiségét, Heddától kezdve (Kézdi Imola játssza abszolút megejtően a szerepét) Tesmanig (Bodgán Zsolt), és Løvborgig (Szűcs Ervin, Şerban magyar színházbeli csapatának új tagja, aki nem volt ott a korábbi projektek szereplői között), Thea Elvstedig (kettős szereposztásban, én éppen Györgyjakab Enikőt láttam, a másik színész, aki még játsza: Pethő Anikó) vagy Brack bíróig (Hatházi András), tragikus pillanatokra, melyek erőszakosan követik a tiszta komikumot a viszonyulások hirtelen változásával, amint geometriai pontossággal, ciklikusan ugrik elő a készletből és mutatja meg magát egy-egy személyiségjegy. A szereplők töredékesek, tulajdonságaik az abszurditásig felnagyítottak – lásd a görbe tükröt a színpad hátsó falán, a színészi játék vizuális kiábrázolóját, Tesman gyerekességét az előadás első felében vagy Brack hienizmusát a végén, amikor végre megsejti az útját annak, hogy hogyan kerülhet közelebb Heddához, még ha zsarolással is. Az ’50-es, ’60-as évek amerikai zenéje (Guy Mitchell, Nat 'King' Cole, Danny and the Juniors, Screamin’ Jay Hawkins, Marilyn Monroe vagy a végső jelenetben Frank Sinatra) által létrehozott komikum, a háttérzene, melyet maguk a színészek kezelnek a játéktér egyik sarkában elhelyezett lemezjátszón, mindegyre szétesik, töredékessé válik a jelenetek visszatérő tragikumában, mely Hedda körül gravitál, és az előadás második felében a szereplő saját, súlyos zenei motívuma egészíti ki.
Paul Boca: Andrei Şerban la Teatrul Maghiar: o continuare în verde – Hedda Gabler [Andrei Şerban a Magyar Színházban: folytatás zöldben – Hedda Gabler], ArtAct Magazine, 2012. január 25.
Andrei Şerban neve öntudatlanul is kíváncsiságot ébreszt az emberben a rendező eszköztára iránt, amelynek segítségével megújít olyan drámákat, amelyek bűnös jelenünkben már alig vagy egyáltalán nem hatnak a közönségre. (...)
A darabból nem csak hogy hiányzik a szerző realista és nehézkes hangvétele, hanem a jelen könnyed, játékos hangulatát idézi, anélkül azonban, hogy értékét vesztené. És játék alatt elsősorban azt a gyilkos humort értem, amellyel Şerban minden jelenetet felépít. Persze, hogy nem mindennapi humorról beszélünk! Ez pedig az ibseni háttérnek köszönhető, amelyet Andrei Şerban a Hedda Gabler humoros struktúrája alatt is megőriz.
A jelenetek varázsa a részletekben rejlik, a színészek gesztusaiban, a játékában és arcjátékában. Az egyik epizódban, melyben Brack belopózik Hedda életébe, a színészek le-fel kapcsolgatják a szoba ernyős falilámpáját. Olyan ez, mintha Hedda bonyolult elméjében a neuronok mindegyre izgalomba jönnének és elernyednének, azoknak az ingerületeknek – pénz, becsület, szépség – hatására, amelyek uralják a természetét.
Bianca Felseghi: Hedda Gabler, la Teatrul Maghiar: povestea onoarei sufocate de mediocritate şi de jumătăţile de adevăr [Hedda Gabler a Magyar Színházban: a középszerűség és a féligazságok által megfojtott becsület története], Ora de Ştiri, 2012. január 20.
A Magyar Színházban Andrei Şerban és Carmencita Brojboiu erőteljes színekben pompázó halotti csokrokat helyeznek el a disszonáns hatású bútordarabokon: a berendezés részben Ibsen korát idézi, részben viszont szándékosan megtöri a kor hangulatát. A vérszínű vászon alól (amely a szenvedély látszatát kelti, valójában azonban a vér jelképe, akár a Suttogások és sikolyokban) előbukkanó bútorokról kiderül, korunk sorozatgyártott darabjai – a tükörből pedig a 21. század közönsége néz vissza. Mindez az ibseni kispolgárok szigorú bársonyait idéző hideg zöld alapra helyezve nyugtalanságot kelt, amit a díszlettervező a bútorok folyamatos táncával hangsúlyoz: ezek jelenetről jelenetre a szalon más-más sarkába vándorolnak.
Fjordba, Oltba, Szamosba minden színikritikával: egy elemzés sem ér fel Hedda Gabler (Kézdi Imola) szemöldökének egyetlen rezdülésével. Mégis, ki kell beszélni, meg kell érteni, a kibeszélési és megértési vágyat is kibeszélni, megérteni. És nevetni, hogy legyőzzük vagy legalább megszelidítsük legnagyobb félelmünket: frusztráltak, depressziósak, elcseszettek, intrikusak, gonoszak, képmutatók vagyunk mindannyian, mint a címszereplő.
Hedda legnagyobb problémája banálisnak mondható: nem talál megértésre. Felsőbbrendűségi komplexusa azonban eredendően képtelenné is teszi arra, hogy valaha valakit közel engedjen magához. Tragédiája: sem életében, sem halálában nincs senkije, csak a pisztolya és a büszkesége.
Elkényeztetett árja kislányból szeszélyes, kegyetlen nővé vált, egyetlen bálványa: apja, aki halott. Szeretett volna társat, de nem talál méltó partnerre. Házassága: anyagi érdekszövetség, férje (Bogdán Zsolt) egy infantilis nímand. Behálózza, kísértésbe viszi, majd miután elbukik, eltaszítja magától Lövborgot (Szűcs Ervin). Igazából egy újabb bálvány kéne a pantheonba a tábornok apa mellé, egy hősszerelmes szőlőlevéllel a homlokán, és erre a szerepre az alkoholista Lövborg csak holtan lenne alkalmas. Vagy még úgy sem.
Hedda amazon, spártai harcos vagy Kill Bill-menyasszony lehetne, de rossz időbe, rossz korba, a nem megfelelő emberek közé vettetett, ahol nincs lehetősége kibontakoztatni, levezetni energiáit, tehetségeit. Rettenthetetlenségétől megrémülnek, távolságtartásán megsértődnek, szépérzékét giccsel, kifinomultságát durvasággal ostromolják. Olyan a számára berendezett luxuslakásban, mint ketrecbe zárt, gyönyörű nagymacska, akit eleinte félnek, tisztelnek, lábujjhegyen járnak körülötte, próbálják szeszélyeit teljesíteni, aztán – ahogy ő unja már kihívásmentes életét, és unalomból indítja el a végzetéhez vezető eseménysort – megunják őt is egyszer. Fényes emberfelettiségét csomókban vedli le, ahogy megtapasztalja a megalázottságot. Integritását egyetlen módon állíthatja helyre: szépen, ahogy kell, tábornoki díszben, halántékon lövi magát. A többiek pedig ünnepelnek, örülnek, kacagnak, amikor kilép közülük: visszaáll a rend, amúgysem tartozott közéjük.
A darabban végig értékfeszültség van Hedda és a többi szereplő között. A néző pedig ide-oda ingázik ebben az erőtérben, hol Heddával tart, hol megsajnálja a professzort, Theát vagy Lövborgot. Annyira finoman váltakozik, hogy éppen kivel szolidarizálunk a nevetésünkkel: talán észre sem vesszük, mennyire behálóztak. Győz a középszer, a tragikus hős elbukik, a csőcselék hahotázik. De jól is van így, Heddának nem kell a részvétünk, mosolya véres, ragyogó és diadalmas. Ha megérteni nem tudta, de legalább legyőzte egyetlen méltó ellenfelét: önmagát.
Sok a virág, túl sok - és ez a túl sok, ez lesz az alapja Serban rendezői nyelvének.
Ez a túl ugyanis a kanonizált darabok újraértelmezésének legfőbb eszköze, Andrei Serban színházi nyelvének egyik "alapszava". Ráerősíteni, aláhúzni, kiemelni bizonyos vonásokat, ezáltal elrajzolni, pontosabban új arcot adni közismertnek tudott figuráknak, helyzeteknek, átbillenteni őket groteszkbe, abszurdba, vagyis valami "hangosabb" színpadi jelenségbe. A viszonylag ritkán játszott Ibsen-darab kortársivá tételének valami ilyesmi a feltétele, hiszen ugyan kit is érintene meg az apja által diktált élet- és férfieszményt mindhiába kergető és ezért spleenes-fölényes Hedda konok szomorúsága? Igaz ugyanakkor, hogy a friss interpretációnak kényes, de stabil egyensúlyt kell létrehoznia a megjelenítésére használt színházi nyelvvel, márpedig a kolozsváriak Heddájában a szűk körben folyó hatalmi harcok tragikomikus játékait felülírja a színészi alakítások rendezői elrajzolása; ilyenkor jobban figyelünk a nyelvre, mint arra, amit mondanak rajta.
Ehhez a diskurzushoz persze kellünk mi, a közönség is - akárcsak Serban legtöbb rendezésében. Bele vagyunk vonva a játékba, nem az immár hagyományos interaktivitás jegyében, hanem a bennünket rendre körülölelő térrel és a testközeli túlzásokkal. Így volt ez a kolozsváriak Ványa bácsijában is: harsogott benne a csehovinak, vagyis csöndesnek tudott tragédia; és így volt Bergman ugyancsak halk Suttogások és sikolyokjában is. És hasonlót láttunk - noha megszokott nézőterünkről - a Nemzeti Három nővérében: megannyi szomorú clownt.
Nem kérdés: ezt a nyelvet tanulni kell, noha érteni nem nehéz. A befogadás nyitottsága - vagyis annak feltételezése, hogy a rendező és a színészek koherens, jelentéses mondandóval bírnak az adott darab kapcsán - persze követelmény, és nagyjából elég is. A többi az alkotók dolga.
És a színészek - a kolozsvári színház jól temperált társulata - nemcsak értik, hanem flottul beszélik is Serban színházi nyelvét.
E. Isac u. 26-28, 
