Kesernyésen gunyoros a Tompa rendezte előadás. Arról regél nyelvöltögető iróniával, hogy hosszú ideje egy helyben toporgunk, de ezt a lehetetlen dekkolást megideologizáljuk, megújulásnak, netán még forradalomnak is hazudjuk. A jelmeztervező, Carmencita Brojboiu rizsporos parókába, csaknem korhű öltözékbe bújtatta a szereplőket, de ehhez lepusztult, elhagyott gyárépületszerű díszletet tervezett. Ezzel groteszkké, hangsúlyozottan ellentmondásossá téve ezt a világot, azt a hatalmi őrületet cikornyássággal leplező tébolyt, ami a darabban zajlik, és ami az előadás szerint nagyon is a mára hajaz. Tompa anélkül, hogy csipetnyit is direkten aktualizálna - ő inkább esztétizál, - nagyon is tud a máról szólni.
Tompa nyitóelőadása Georg Büchner 1836-ban írt szatírájának, a Leonce és Lénának, rendkívül komikus újrafelfedezése. Az előadás látványvilága (a díszletet és a jelmezeket egyaránt Carmencita Brojboiu jegyzi) egyenletesen lenyűgöző.
Büchnerről elmondhatjuk hogy a Woyzeck-kel feltalálta a naturalizmust és az expresszonizmust is; a Leonce és Lénával úgy tűnik, az abszurd színházat is feltalálta és Tompa rendezése – akár Kopasz énekesnő-rendezése is – a politikai idiotizmus és az abszurd arcátlanság elbűvölő egyvelege.
Robert Cohen, Plays International
Tompa Gábor előadása minden percben újabb, izgalmasabbnál izgalmasabb ötleteket, nyelvi és képi játékokat gurít a néző felé, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy untassa vagy fárassza. A Leonce és Léna egy svájci óra pontosságával működik, de közben végig habkönnyű marad.
Kerülve a politikai problematikához való közvetlen hozzászólást, a rendező, Tompa Gábor – ahogy ő maga is hangsúlyozza az előadás műsorfüzetében – a művészszínház eszközeihez fordul, melyekkel finoman, jelképes eszközökkel figyelmeztet a romániai társadalmat jellemző negatívumokra – a stagnálásra, az egy helyben való toporgásra. Önironikusan, a színházban próbál megoldást találni, így válik az előadás vége a színház a színházban általi menekvéssé: „Építsünk színházat”, énekli a királyi udvar az előadás utolsó dalában.
A csalódottság íze ellepi a színházat is, amely – mivel egy olyan világban működik, amelyet gyakran kritikusi nézőpontból kell szemlélnie – saját magát kell újraértelmezze.. Feltéve, ha megtalálja önmagában az ehhez szükséges energiát és nem válik saját legendás múltjának utánzatává.
Cristina Modreanu: Leonce şi Lena postrevoluţie sau despre bătutul pasului pe loc, ArtAct Magazine, 2010. december 15.
Büchner és Tompa azonos hangot megütve az abszolutizmus és a mindenkori hülyeség ellen tiltakoznak, és ahogyan Büchner desztillálta kora társadalmát, úgy desztillálja Tompa a sajátját a mindenkori absztrakt tézisek és leegyszerűsített típusok paródiája mentén. S ennek a húsbavágó humora működik, ugyanis kacagni lehet az előadáson. Sokszor és sokat. Nem röhögni, nem mosolyogni, hanem derűsen nevetni. (Talán ez a remény?) Egy helyütt azt írják a drámáról, komikuma a gyűlöletből jött létre. Akkor Tompa nagyon nem szeretheti azt, ami körülötte van, ezért jelentésvesztett mindegyik alak a színpadon: üres teremtmények, akik csak a dramatis personae szintjén, nem egyéniségként léteznek, nem többek, mint valamilyen elvárt/ráaggatott normának megfelelően viselkedő üres bábok, akik maszk nélkül is marionettek csupán. (...)
Íme tehát a büchneri automata, amelyben művészet és gépezet, a játékosság és a komor valóság egyesül. S teszi mindezt annyira élethűen, hogy amikor azt hinnénk, a maszk alatt ember van, hát kiderül, a maszk alatt is maszk lapul. Építsünk hát színházat az előadás végén bábuszerű pózba merevedett, hústalan, vértelen, gondolattalan, érzéstelen bábuként földre fektetett „lényeknek”? Amíg maradnak hús-vér, gondolkodó-érző építők, a válasz egyértelmű igen.
A Leonce és Léna ízletes előadás, csodálatosan szép, felnőtteknek való történet, tele humorral, iróniával, pikantériával, festőiséggel, narrációjának gombolyagjába a „világ nagy színházainak” szálait tökéletesen egyesíti egy figyelemre méltó posztmodern konglomerátummá.
… a nevetéstől az izgalomig, az ironikus eltávolodástól a gyermeki együttérzésig, a tiszta örömtől a racionális értékelésig – a néző felejthetetlen élmény szakaszait járja be a ragyogó előadásnak, melyben egy zseniális szerző találkozik egy rendkívüli finomságú hermeneutával. Amondó vagyok, hogy a Leonce és Lénát látni kell. És ezzel talán elmondtam – ha nem is eléggé részletesen – szinte mindent.
Claudiu Groza: Teatrul cel mare al lumii, Tribuna
Tompa Gábor rendezése olyan mesejátékot teremt, amelyben a könnyed is súlyos, és fordítva, a nehéz is súlytalan, s ezzel Büchner színművét úgy helyezi el egy Shakespeare-től máig terjedő színháztörténeti tengelyen, hogy azt érzékelteti: a rövid életű német költő nemcsak a nagy angol utóda, hanem előde is Beckettnek és Ionescónak, mert szövege ugyanolyan önfeledten játékos, mint a Szentivánéji álom, de olykor, kérdéseiben és hangsúlyaiban ugyanolyan nyugtalanító is, mint a 20. századi leszármazottaké. Ezért a sok kecses tánc és jól megkomponált test-játék, önfeledt pajkosság és poénos látvány-művelet. De a szavak és gesztusok vastagabb, triviálisba átcsapó vagy az értelmetlenre és képtelenre nyitó felhangjai is ezért – hogy a két regiszter együtt fusson mindvégig az előadásban, mint az igazban a hamist, a hamisban az igazat tükröztető megértés és tapasztalat látványa. Ha az „eredeti” Büchner minden bizonnyal ironikus színezetű, az előadás hangszerelése elmozdulást idéz elő az abszurd irányába, s ezzel úgy közelíti a művet világunkhoz, hogy nemcsak napjaink színházi kultúrája működik benne otthonosan, hanem mozgósítja a film és a televízió nézőjének élmény-érzékenységét is: a látszatba-vetettséggel viaskodó tudatot.
Büchner „filozófiai mélységű bohózata”, parodisztikus mesejátéka Tompa Gábor rendező elképzelésében egyfajta reális–szürreális regiszterbe kerül: elég megemlíteni a lerobbant, elhagyatott gyárépület falain ottmaradt, román feliratú tűz- és munkavédelmi szabályokat tartalmazó táblácskákat, a kitört üvegablakokat, a félig-meddig kidőlt falakat – hány ilyen vigasztalan hely van országszerte –, ebben a térben kísértenek Büchner figurái, rokokót idéző pipiskedéssel álmodozva életről, szabadságról, szerelemről, alattvalói, illetve országirányítói magatartásról. Hiábavalóan. Hiszen, ha véget ér ez a szürreális álom, a színészek ugyanott találják magukat: a romos, omladozó, kiüresedett térben, amelyben már csak a múltból ittmaradt tűz- és munkavédelmi szabályok érvényesek. És erre nem lehet építeni. Még színházat sem.
A komikus, börleszk regisztert felváltva az előadás vége felé uralkodó komorabb hangnemmel (...), Tompa Gábor előadása sikeresen emeli ki azt a tisztánlátást, amellyel Büchner megelőlegezte a világ önmagából való teljes kifordulását és az egyén elszemélytelenedését, amelyet később az abszurd irodalom boncolgatott.
A fiatalon halt zseni, Georg Büchner romantikus mese-paródiáját, a Leonce és Lénát, egy szerelmi komédia keserű, néhol groteszk kifordítását, s annak fragmentumokra hullott, széttartó és gyönyörű szövegének költőiségét Tompa Gábor a Kolozsvári Állami Magyar Színházban finoman kegyetlen keretek közé szorítja. A darab kapcsán oly gyakran emlegetett kérdés: a szabad akarat erejének, határainak kérdése halványul, és éppen eltűnése kelti fel a nézőben még erősebben a probléma megfogalmazásának igényét. (…)
Honnan kerülnek ide ezek a fura, fehérre mázolt arcú alakok? Nem tudni. Ők sem tudják. Azt sem, mi végre. De szigorú szabályok szerint léteznek. Úgy a darabbéli udvar tagjai, mint Tompa Gábor bámulatosan fegyelmezett, alázatos és erős színészei, akik hangjukat természetellenes tónusokban, tempóban, hanghordozásban használhatják csak, testük feszül, pózokba merevedik, lábujjhegyen pipiskedik, törzsük hajladozik, tekeredik, arcuk szoborrá kövül. Gondolattalan ember-gépeket játszanak. Olyan fájdalmasan erős forma-börtönük, hogy a nézőben felkelti a szabadítás, szabadulás vágyát. (…) Ha ez volt a rendező célja, hát elérte: lázadásra késztette a nézőt, kibucskáztatta a szabad akarat használatát belőle.
E. Isac u. 26-28, 
