Tompát ugyanazok az egzisztenciális dilemmák kísértik, mint Ionescót, de nem hagyja magát legyűrni az emberiséget fenyegető veszélyekre való, egyszer s mindenkori megoldás
felkutatásának lehetetlensége által, hanem folyamatosan keresi a kiutat, szerepeket cserél, bevált praktikákat igazít céljaihoz, új elemeket épít be az érvláncolatba, így a Ionesco-szövegek színpadra állításaiban mindig van valami közös, de elegendő sajátos elem is ahhoz, hogy egy tompai Ionesco-univerzumról beszélhessünk. A légbenjáró színpadra állításához nagyfokú érettség szükségeltetik, valamint az intertextualitás vállalása – Ionesco minden korábbi művét felülmúló mennyiségben hagyott nyitott kérdéseket szövegében a rendezői szabadság és változatos megoldások lehetősége céljával –, és átfogó színpadi tapasztalat. A szöveg 1962-ben íródott, de kortalan, mert hát, ugye, az abszurdnak semmi köze az időhöz. És mégis, Tompa Gábor víziójában az idő dimenziója válik az egész előadáskonstrukció megfejtésének kulcsává.

Nona Rapotan: Pietonul aerului, pacientul timpului[A légbenjáró, az idő páciense], bookhub.ro
 

Az energia és az érzelem sorra halad végig rajtuk. A rendező és a szöveg iránt elkötelezett társulat erejéről, egymás segítéséről beszélek. Üzenetük tiszta, világos és erőteljes. Akárcsak Adrian Damian és Luiza Enescu tervezők képei. A Kolozsvári Nemzeti Színház nagyszínpada olyan, mint egy naiv festő által festett kép, tiszteletben tartva Ionesco didaszkáliái némelyikét. A szövegben szereplő hömpölygő, lépcsőzetes képet egy felfújható csőszerkezet vázolja fel. A változásnak konokul ellenálló angol tájba finoman beszivárognak a játékos elemek, még a díszlet szintjén is. A szinte monokróm képet élénk színű jelmezek színesítik, mintha ínycsiklandó fondantokkal lenne
megszórva. Rég volt, mikor utoljára láttam Adrian Damian és Luiza Enescu eme szcenográfiai kettősfogatát, amely olyannyira hatékonyan és egymásra rájátszva illeszkedik Tompa Gábor ötleteinek lényegiségéhez. Ez a tabló, Tompa művészetről és emberiségről szóló kiáltványának emblematikus látványi leképződése, bizony nehezen felejthető.

Marina Constantinescu: Metoda de a zbura [A repülés módszere], România Literară
 

Napsütés, csend, zöld fű, madárcsicsergés, kék ég, gyerekek játszanak a parkban: ideális feltételek egy író számára, hogy ihletet találjon kényelmes, meghitt kis otthonában... De valójában soha nincs ez így. A világ nem az, aminek látszik. Egy bomba nem csinál háborút, mint ahogy egy fecske sem csinál tavaszt. Vagy mégis? Bérenger, egy idealista, egy művész, aki szereti az életet, az embereket, a fényt, hirtelen felfedezi, hogy tud repülni, ugyanolyan könnyedséggel, mint ahogy jár, ahogy lélegzik. Naivságában azt hiszi, hogy a családja és mindenki más is vele tud repülni, hogy megértik, hogy „megtalálják az utat, az elfelejtett utat”; elég lenne, ha csak visszaemlékeznének rá. De a művész egyedül jár ebben a levegőben, amelyen megveti lábát, lassan, lábujjheggyel lendületet véve. Kiváltságos helyzet, de azzal a fájdalommal és átokkal jár, hogy nem hisznek neki. Mert míg a szép mindenki számára elérhető, a fenséges és a groteszk olyan esztétikai élmény, amely felzaklat és megrémít. Ahogy a tragikus kórus sem hitt Kasszandra sötét jóslatainak, úgy a vasárnapi parkban az angolok sem hisznek Bérenger apokaliptikus látomásainak, mert az igazság mindig sérti a kényelmességet, a prüdériát, a felszínességet, az előítéleteket és a kézenfekvő korrektséget. De amikor „a poklon túl... nem következik semmi”, a pokol pedig szélsebesen, nagy lépésekkel közeledik, a mi langyos kis világunk kipukkad, mint egy művi díszlet, és a kertek helyén szakadékok, jégmezők és lángcsóvák támadnak.
Tompa Gábor alkotói csapatával karöltve zeneművet kreál a ionescói szövegből, amelyben testüket és hangjukat felhasználva játszanak a ritmussal, a kórusharmonizálással, a disszonanciával és a szinkópákkal. Sétálgatás, egyensúlyozás és költői ugrások közepette hoznak vissza a köztudatba egy darabot, amelyet méltatlanul felejtettünk el, ugyanúgy, ahogy a szereplők – és implicite, mi magunk is – elfelejtettünk repülni. Mert ki hisz ma még a költőkben, és milyen eszményeket vallunk magunkénak? Az értelmiségi fájdalma éppen az, hogy csak akkor kap szikrát a hiteles művészi alkotás belső égése, amikor az eszmények hamuvá omlanak, amikor szembesülsz a halálfélelemmel, a benned tátongó űrrel, és a rettegéssel, hogy minden, ami neked kedves, elvész. Ma is, amikor a darab időszerűbb, mint valaha, amikor az orosz és ukrán golyók és rakéták itt röpködnek a szomszédban, véráztatta, ökológiai katasztrófával fenyegető bolygónkon Ionesco jellegzetes humorával mintha újra csak azt kérdezné tőlünk: miért tesznek úgy az emberek, mintha nem látnának semmit, miért nem akarják megérteni, mi történik? A válasz talán nem is áll olyan messze a bibliaitól: „szemeik vannak a látásra, de nem látnak, füleik vannak a hallásra, de nem hallanak”.