Eugène Ionesco

A légbenjáró

Kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színház, Románia
Román nyelvre fordította Vlad Russo és Vlad Zografi

Lucian Blaga
HU
EN
14+
1h 40 szünet nélkül

Bérenger úr
Matei Rotaru
 
Bérengerné (Joséphine)
Anca Hanu
 
Bérenger kisasszony
Diana-Ioana Licu
 
Az újságíró (angol)
Cristian Grosu
 
Első angol
Mihai-Florian Nițu
 
Első angol nő
Angelica Nicoară
 
A kisfiú, gyerekük
Silvius Iorga
 
Második angol
Miron Maxim
 
Második angol nő
Patricia Brad
 
A kislány, a lányuk
Cecilia Lucanu-Donat
 
John Bull
Radu Lărgeanu
 
Első idős angol hölgy
Irina Wintze
 
Második idős angol hölgy
Elena Ivanca
 
A doktor nagybácsi
Ioan Isaiu
 
A temetkezési vállalat képviselője
Dan Chiorean
 
Egy jövevény az Antivilágból
Cătălin Codreanu
 
A bíró, a hóhér, első tanácsadó
Ruslan Bârle
 
Statiszta
Florin Ivănușcă

rendező
Tompa Gábor
 
díszlet
Adrian Damian
 
jelmez
Luiza Enescu
 
eredeti zene
Vasile Șirli
 
video designer
Radu Daniel
 
színpadi mozgás
Sinkó Ferenc
 
a díszlettervező asszisztense
Dariana Pau
 
szaxofon
Patricia Marchiș
Napsütés, csend, zöld fű, madárcsicsergés, kék ég, gyerekek játszanak a parkban: ideális feltételek egy író számára, hogy ihletet találjon kényelmes, meghitt kis otthonában... De valójában soha nincs ez így. A világ nem az, aminek látszik. Egy bomba nem csinál háborút, mint ahogy egy fecske sem csinál tavaszt. Vagy mégis? Bérenger, egy idealista, egy művész, aki szereti az életet, az embereket, a fényt, hirtelen felfedezi, hogy tud repülni, ugyanolyan könnyedséggel, mint ahogy jár, ahogy lélegzik. Naivságában azt hiszi, hogy a családja és mindenki más is vele tud repülni, hogy megértik, hogy „megtalálják az utat, az elfelejtett utat”; elég lenne, ha csak visszaemlékeznének rá. De a művész egyedül jár ebben a levegőben, amelyen megveti lábát, lassan, lábujjheggyel lendületet véve. Kiváltságos helyzet, de azzal a fájdalommal és átokkal jár, hogy nem hisznek neki. Mert míg a szép mindenki számára elérhető, a fenséges és a groteszk olyan esztétikai élmény, amely felzaklat és megrémít. Ahogy a tragikus kórus sem hitt Kasszandra sötét jóslatainak, úgy a vasárnapi parkban az angolok sem hisznek Bérenger apokaliptikus látomásainak, mert az igazság mindig sérti a kényelmességet, a prüdériát, a felszínességet, az előítéleteket és a kézenfekvő korrektséget. De amikor „a poklon túl... nem következik semmi”, a pokol pedig szélsebesen, nagy lépésekkel közeledik, a mi langyos kis világunk kipukkad, mint egy művi díszlet, és a kertek helyén szakadékok, jégmezők és lángcsóvák támadnak.
Tompa Gábor alkotói csapatával karöltve zeneművet kreál a ionescói szövegből, amelyben testüket és hangjukat felhasználva játszanak a ritmussal, a kórusharmonizálással, a disszonanciával és a szinkópákkal. Sétálgatás, egyensúlyozás és költői ugrások közepette hoznak vissza a köztudatba egy darabot, amelyet méltatlanul felejtettünk el, ugyanúgy, ahogy a szereplők – és implicite, mi magunk is – elfelejtettünk repülni. Mert ki hisz ma még a költőkben, és milyen eszményeket vallunk magunkénak? Az értelmiségi fájdalma éppen az, hogy csak akkor kap szikrát a hiteles művészi alkotás belső égése, amikor az eszmények hamuvá omlanak, amikor szembesülsz a halálfélelemmel, a benned tátongó űrrel, és a rettegéssel, hogy minden, ami neked kedves, elvész. Ma is, amikor a darab időszerűbb, mint valaha, amikor az orosz és ukrán golyók és rakéták itt röpködnek a szomszédban, véráztatta, ökológiai katasztrófával fenyegető bolygónkon Ionesco jellegzetes humorával mintha újra csak azt kérdezné tőlünk: miért tesznek úgy az emberek, mintha nem látnának semmit, miért nem akarják megérteni, mi történik? A válasz talán nem is áll olyan messze a bibliaitól: „szemeik vannak a látásra, de nem látnak, füleik vannak a hallásra, de nem hallanak”.
Ștefana Pop-Curșeu