Egy művészeti ág folyamatait egy másik művészet közegén keresztül meggyőzően felidézni kifejezetten nehéz és kihívásokkal teli feladat. Különösen nehéz a zenéről a színház által beszélni, mert a zene absztrakt, a színház pedig a színészek fizikai jelenlétén és a térben való konkrét cselekvésein alapul. Ezért tűnik logikusnak a döntés, hogy azokban a pillanatokban, amikor a színészek „eljátsszák” a zongorázást, valójában táncolnak – és a táncművészet és a zene valóban összeillenek.

Marina Milivojević Mađarev: Troje čine gužvu [Hárman már tömeget alkotnak], Vreme
 

Miközben ambícióval és odaadóan törekszünk megvalósítani a csúcsprofi ideálját, egy váratlan találkozás a Legeslegjobbal keményen az orrunk alá dörgöli, hogy soha nem fogjuk elérni azt. Arról viszont fogalmunk sincs, hogy ő maga is a saját rémálmát éli, amikor rájön, hogy mindig lehet jobb, és hogy bármilyen közel kerülünk is a csúcshoz, az továbbra is egy lépésnyire incselkedik előttünk. Létezik abszolút tökéletesség? Mi az ára? Elérhetjük-e anélkül, hogy a próbálkozás során elveszítenénk önmagunkat? A legendás zongoraművész, Glenn Gould történetét, Mozart és Salieri híres rivalizálásával párhuzamba állítva a darab örök kérdéseket vet fel a művészetről, az irigységről, a tökéletességről, de arról is, hogy mennyire (nem) tudunk megbékélni saját korlátainkkal.