Ivan Dobcsev ebben az előadásban az 1958-as Az utolsó tekercs című egyfelvonásost, és az 1972-ben írt Nem én című drámai monológot gyúrja össze. A két címben közös a sötétség, valamint a reménysugár, amit senki sem vesz igazán észre. A férfi Krapp, a nő a Nem én. Mindketten Isten büntetését szenvedik el a maguk módján. Mindketten a szenvedés és a fájdalom perverz örömét hordozzák magukban. Mindketten hangok a semmiből született (nem)létező szellemek csendjében.

Daniel Dimitrov: Малиновата долина на Добчев [Dobcsev málnavölgye],

btvnovinite.bg

A főhős visszatér ifjúkori naplóihoz, amelyeket aprólékosan vezetett, szalagra rögzítve a meg(nem)élteket. Ezek a meg nem élt élet, a semmi-sem-történik, a mindennapok csatornáján lefolyó energia, az elmulasztott kommunikáció valóságos krónikái. Krapp (angolból fordítva: szemét, hulladék) fiatalságának „ostobaságát” kárhoztatja, ám a paradoxon az, hogy öregkorára sem válik különbbé: ugyanarról panaszkodik, és ugyanolyan tétlenül áll fiziológiai gondjai, valamint a magány és az egyetemes csüggedés előtt.

Irina Gigova: Малин Кръстев прослушва записите на Крап в "Сфумато" [Malin Krastev Krapp felvételeit hallgatja a Sfumato-ban], segabg.com

A boldogtalanságnál semmi sem groteszkebb.
Semmi sem valóságosabb, mint a saját Éned.
Semmi sem lényegesebb a lényegtelennél.
NEM SZÁMŰZETÉSBEN VAGYUNK, HANEM KÜLDETÉSBEN!

A SZAVAK révén valaminek a határa felé tartott, a Semmi felé törtetett. Íme, végre elérte ezt a határt. A SZAVAKAT a Halálba vagy a Halált a SZAVAKBA oltani – tudja Ő, hogy kell ezt. CSAK Ő tudja... Az egész a Molloy első soraiban kezdődik, amikor egy leskelődő, feltehetően maga Molloy, egyes szám első személyben elbeszélve, egy magaslaton, egy szikla mögé rejtőzve, megfigyel két embert, akik a városból kifelé menet találkoznak. Felejthetetlen kép. A semmiből érkezve, bohókás járásukkal a semmibe tartva, a két becketti sétáló úgy érzi, hogy figyelik, csakúgy, mint Vladimir, mint Winnie és Krapp, meg az az őrült Száj a Nem én-ben, meg mindenki más. Van mit látni és mondani, rosszul látni, rosszul mondani. LÁTNI A LÁTÓT, SZEMET SZEMBE. ELMONDANI, AMIT MONDOTT, SZAVAK A SZAVAKBAN; azon a napon, amikor az író rájött, hogy rendületlenül haladnia kell a – ROSSZUL LÁTOTT, SŐT MÉG ROSSZABBUL MONDOTT – irányba, megszületett a mi Proustunk, Joyce-unk, a század második felének Céline-je. De a mi Danténk, a mi Pascalunk és a mi Shakespeare-ünk is.”

Alfred Simon: Beckett

Szeretném ezt a Beckett-feldolgozásomat két kedves barátom, Krikor Azaryan és Naum Shopov emlékének ajánlani, akiknek az úgynevezett „érett szocialista realizmus” alkonyán volt merszük színpadra állítani Az utolsó tekercset. Felejthetetlen előadás! Nem találok szavakat arra, hogy leírjam, milyen hatással volt az egész akkori színházi gondolkodásunkra. Nagyon szeretném, ha a mi előadásunknak is ilyen hatása lenne a mai színházi állapotokra.