Amikor az évek során már n alkalommal színpadra állított szöveget megyek megnézni, sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy meglephet-e még valami, vagy lesz-e legalább egy adott elem, ami szívből jövő tapsra buzdít a végén. Jesca Prudencio, a Kolozsvári Állami Magyar Színház A mi kis városunk című előadásának rendezője, aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a szöveg a romániai közönség előtt messze nem ismeretlen, az utolsó csepp szkepticizmust is sikeresen eloszlatta efelől előadásával, amely éppannyira tartogat magában frissességet, mint felismerésekkel teli pillanatokat. [...]

A mi kis városunk, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása, Thornton Wilder szövegének nem akármilyen színpadra állítása, hanem egészen kivételes, amelynek érzékenysége közvetlenül a szereplők közti viszonyok felépítéséből eredeztethető. Az élet szimbólumjelleget nyer, amennyiben azt is elfogadjuk, hogy ami utánunk megmarad, szintúgy életünk része – vagyis cselekedeteink emléke is hozzánk tartozik, és teljes mértékben felelősek vagyunk azért, amit másnak örökségül hagyunk. Azzal, hogy a hangsúlyt a gesztusokra és nem a szavakra helyezi – bár a jelenetek bővelkednek a párbeszédben, és rengeteg mindent megtudunk a Grover’s Cornersbeli életről –, a saját életünk átértékelésére invitál. Hányan közülünk vagyunk még képesek a helyén kezelni a jóindulat megnyilvánulásait, hányan közülünk tudunk őszintén örülni embertársaink örömének?

Nona Rapotan:  Puterea vizualului – Reverență artei teatrale [A vizualitás ereje – főhajtás a színházművészet előtt], bookhub.ro, 2025. július 6.

A színészeknek sikerül pusztán gesztusaikkal, arckifejezéseikkel és hanglejtésükkel életteli, koherens színpadi világot megalkotni. Játékuk a részletek kidolgozásán a természetesség mélyreható megértésén alapul. Mindegyik szereplő egyedi árnyalatokkal járul hozzá ennek a látszólag banális, ám valódi élettől pezsgő város portréjához.

Buzási András, Dimény Áron, Daradics Hannah, Kiss Tamás, Laczó Júlia, Pethő Anikó és Laczkó Vass Róbert színészek gondosan megszerkesztett mozaikként fel- és újraépítik a mindennapos létezés ritmusát, amelyben semmi sem tűnik kirívónak, ám minden mozzanat lényeges. Mindegyikük hozzátesz egy-egy darabot az élet eme kirakósához, és pont a közös játék összhangja teszi ezt a történetet mélyrehatóvá és jelentőségteljessé. Ezzel a mélyről fakadó őszinteséggel emlékeztetnek rá, hogy a színház pontosan a mindennapok eme líraiságát képes a legőszintébben tükrözni.

Egyféle belső csendességgel követtem Bogdán Zsolt színész játékát: úgy éreztem, egy szeletnyi életet nézek, nem pedig színházi előadást. A gesztusok, tekintetek, arckifejezések és hallgatások emlékeztettek rá, hogy az élet nem kiabál, és nem vár tapsot – pusztán pillanatról pillanatra zajlik, mi pedig napról napra átsiklunk fölötte.

A nézőtérről kifelé tartva nem siettem. Fülledt nyári este volt. Tikkasztó levegő. Eszembe jutottak az előadás utolsó mondatai, felvillant Emily harmadik felvonásbeli tekintete. És felmerült bennem – mintegy az előadás visszhangjaként –, hogy vajon hány ilyen pillanaton siklottam át, sietve, másra figyelve.

Az élet talán a legbonyolultabb előadás, magunkra vett vagy ránk erőltetett szerepekkel, diszkrét be- és váratlan kilépésekkel. Játszunk, próbálunk, improvizálunk – ám ritkán értjük meg egészében a történetet, amíg színpadán leledzünk.

Jesca Prudencio nem csupán egy jól felépített darabot tár elénk, hanem legfőként egy kijózanító és megindító tükröt is. És ebben a tükörben felkínálja a lehetőséget, hogy vess egy pillantást önmagadra – nem nézőként, hanem érző lényként, amely saját létezésének kifinomult gépezetében ragadt. És teszi ezt azért, mert ez a fajta színház – formájában lecsupaszított, ám tartalmaiban annál mélyrehatóbb; hivalkodásmentes, ám jelentőségteljes – az, amely még sokáig veled marad, miután lemegy a fény és legördül a függöny.

Narcisa Pintea: Ecoul zilei de ieri [A tegnap visszhangja], Tribuna, 551. sz. – augusztus 16-31.

A mi kis városunk védőbeszéd a jelenben való élés bölcsessége, a vérségi kötelékek láthatatlan csodájának tudatosítása, az emberi szeretet, együttérzés és szolidaritás érdekében. Habár a halhatatlanság az emberi létállapoton kívül esik, egy fajta halhatatlansághoz mégis hozzáférhetünk a szeretteink lelkében való fönnmaradás áldása révén. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészgárdájával egyetemben Jesca Prudencio lendületes előadást alkotott, amely megköveteli tőlünk, hogy személyes és egyetemes kérdéseket egyaránt föltegyünk magunknak mind földi, mind mennyei otthonunk tekintetében.

Ana Ionesei:  Orașul nostru sau acasă e acolo unde e inima ta. Jurnal de cititor, jurnal de spectator [A mi kis városunk, avagy az otthon az, ahova a szívünk húz. Olvasónapló, előadásnapló], fictiunea.ro, 209/119. sz., 2025. augusztus 3.

Az egyes szülőpárok kapcsolata a szerelem tipikus mintázatait, ugyanakkor sokszínűségét mutatja. Mrs. Webb szigorúbb, sok esetben szókimondó és nyers anyafiguráját ellensúlyozó bohókás, laza Mr. Webb harmonikus párkapcsolatra mutat egyfajta példát. Csutak Réka és Bogdán Zsolt kettőse természetesen hozza ezt a dinamikát, s miután, egyrészt köztudomásúan tehetséges színészek, másrészt a való életben is egy párt alkotnak, ez a megállapítás nem is meglepő. Mivel ez a darab sokszor él a párhuzamokkal, a felnőtt párkapcsolati párhuzam a Gibbs-duó: Kardos M. Róbert orvosa, a szerethető, mindenben igyekvő apa, aki a hivatása és a magánélete között próbál lavírozni. Mellette az aggodalmas, melankolikusabb anya, Varga Csilla alakításában, más megvilágításba helyezi a harmonikus párkapcsolat mikéntjét.

Szabó-Kádár Henrietta: A mi kis városunk: szaunából öröklétbe, Szabadság, 2025 augusztus 30.

A mi kis városunk egy játékos és megrendítő színmű, amely arra késztet bennünket, hogy felébredjünk és elkezdjünk igazán élni. A három felvonásos darab 1901-ben kezdődik. Emily az Ügyelő vezetésével felidézi banális kis életének állomásait, a kezdeteket és végeket egyaránt. Ám visszatekintése meglepő fordulatot vesz, amikor az emlékek valósággá válnak.

Thornton Wilder drámaíró és költő 1938-ban napvilágot látott darabja közkedvelt klasszikus: A mi kis városunkat az Egyesült Államokban rendszeresen játsszák kisvárosi színpadoktól egészen a Broadway-ig. Megjelenésekor forradalmi, sőt egyenesen kísérleti műnek számított, mivel egzisztenciális motívumait metaszínházi eszközökkel jeleníti meg, közvetlenül szól a nézőkhöz, mindezt egy minimalista, képzeletbeli díszletvilágban.

Én ezt a hagyományt viszem tovább friss szemlélettel, amerikai női rendezőként, aki egy hasonló kisvárosban nőtt fel, mint amilyen a darabban is megjelenik, és aki tíz évvel ezelőtt Tompa Gábor irányítása alatt végzett a UC San Diego rendezői mesteri szakán. A Kolozsvári Állami Magyar Színház kiváló művészeivel együttműködve az előadásunk az élők és holtak paradoxonját vizsgálja a szenvedés és magány, az aggodalom és a várakozás, majd a játékosság és a megbékélés pillanatain keresztül.

Az előadás után a nézők talán majd egy kicsit szorosabban ölelik magukhoz szeretteiket, és elgondolkodnak rajta, hogyan élhetnének egy teljesebb életet.

Jesca Prudencio, az előadás rendezője

---

Műsorfüzet