A darab a bomlott elmeállapotú Blanche köré építkezik, a színpadi eseményeket ő alakítja, így a díszlet csupán pőre eszközzé válik. A jellemformálás szerepe a kolozsvári előadásokban talán még sosem volt ennyire erőteljes és központi tényező. Kézdi Imola alakítása remekbe szabott, a művész nemcsak gesztusaival, mozgásával, hanglejtésével, hanem szemének ragyogásával, annak fakulásával is játszik, megbabonázza a nézőt, már-már mi is Blanche-ok leszünk.

Varga Melinda: A vágy villamosa, Irodalmi Jelen, 2017. július 6.

Két világ csap össze, leegyszerűsítve: a valóság és a látszat. A férj, a feleség, azok barátai a mindennapi megélhetésért küzdő, földhöz ragadt embereket képviselik, míg a frissen betoppanó családtag egy elveszett álmokat kergető, már-már az őrület határán gyötrődő asszony képében zuhan a többiek nyakába. A kibékíthetetlen ellentétek az első pillanattól nyilvánvalóak, és a drámaíró mesteri kézzel vezeti végig szereplőit – és nyilván közönségét – az ebből kibontakozó bonyodalmakon.

Nánó Csaba: Kinek és hol áll meg a vágy villamosa?, Erdélyi napló, 2017. július 10.

Az előadásban egyébként van két-három olyan pillanat, amikor ez a fajta vágy a végsőkig fokozódik, a színészek pedig, akiknek meg kell testesíteniük a színpadon ezt a szinte állati érzelmet, tökéletes odaadással és összpontosítással alakítanak.
(…)
Tom Dugdale előadása valójában a Sztanyiszlavszkij-féle mértékletességet társítja a józan brechti mértékkel. A létrejött egyensúly megteremtése köszönhető a rendezőnek, a színészeknek és a bizalomnak, amelyet Tom Dugdale a társulat iránt tanúsít. E bizalom legvilágosabb tanújele, úgy vélem, a rendező merész, de ugyanakkor bevált ötlete, hogy Farkas Lorándra ossza Stanley Kowalsky szerepét.

Mircea Morariu: Şi stanislavskianism, şi brechtianism [Sztanyiszlavszkij és Brecht színháza összehangolva], Adevărul, 2017. július 11.
 

Mindezek után valódi élvezet látni, ahogy Kézdi Imola milyen sikeresen alakul át őrültből depresszióssá, hogyan vált át az alkudozásról a dührohamra. Szinte mindvégig jelen van az előadásban, ami rendkívüli erőfeszítést és hatalmas energiabedobást feltételez. Ő azonban tudja, hogyan ossza be minél gazdaságosabban az erejét, és az alakítására tökéletesen illik a „természetesség” címke. Farkas Lorándot láttam már, de azt hiszem, most bizonyította be, hogy bármikor képes jól felépített szerepeket játszani, amelyekben döntő elem az érzelmek erőssége és a meghatározó vonások aprólékos kidolgozása – a gesztusok, a hanghordozás, a térhez és a többi szereplőhöz való konkrét viszonyulás szintjén. Mondhatnám úgy is, Stanley megformálása Farkas számára saját szakmai képességeinek értékmérőjévé vált. A többi színész semmivel sem marad el kettejük mögött, ami azt jelzi, Dugdale nagy hangsúlyt fektetett a csapatmunkára, de a két főszerep terjedelme miatt ők ketten lesznek a viszonyítási pont, amikor majd értékelnünk kell A vágy villamosa bármelyik jövőbeni előadását. Véleményem szerint a most látott előadás színvonala a jó és a nagyon jó között helyezkedik el, ami nagyrészt ennek a két színésznek köszönhető.

Nona Rapotan: Când boala și violența se întâlnesc apare înstrăinarea – „Un tramvai numit Dorință” în regia lui Tom Dugdale (Teatrul Maghiar de Stat Cluj), bookhub.ro, 2019. szeptember 26.