Zholdak előadása tele van szenvedéllyel, ösztönönös megnyilvánulásokkal, kontrollvesztett, olykor perverz impulzusokkal. Beaté szelleme felértékelődik, ő az a nő, aki a halálon túl is Rosmer és Rebekka boldogságának útjába áll. A női szellemalak állandó jelenléte robbanásveszélyessé teszi a szereplők életét. (…) Rebekka és Rosmer szerelmének beteljesülését azonban nem csupán Beaté mindenütt kísértő szelleme teszi lehetetlenné. Isten akarata is besegít (több kulcsfontosságú jelenet a családi kápolna körül vagy bibliai személyeket és jeleneteket felidéző szobrok mellett játszódik), akárcsak a környezetük által gyakorolt nyomás. Ez utóbbit a rendező azzal hangsúlyozza, hogy a két eleve boldogtalanságra, majd öngyilkosságra ítélt főszereplőt közvetlen kapcsolatba hozza a nézőkkel.
Az előadás ritmusának és szerkezetének első jelentős – úgy vélem, eltúlzott – félrecsúszása a vacsorajelenetben következik be, amikor túl nagy szerepet kap a testek fiziológiája, talán azt is mondhatnánk: eszkatológiája. Helsethné heves mozdulattal tölti ki a levest, Rosmer pedig úgy eszi, mint egy állat. Ettől a pillanattól kezdve jelenik meg a színpadon Zholdak szelleme. Ez a szellem olykor a mértéktelenség szinonimája. Avagy a ló másik oldalára való esésé. Amely ló nem feltétlenül fehér színű. A továbbiakban a rendezés egészen más irányt vesz: kemény, patetikus, artaud-i, eklektikus, a hangvétel, a beszéd, a színek mind-mind súlyosak. Az előbb említett eklekticizmus bizarr módon vegyíti a végső soron jelentéktelen dolgokat és pillanatokat olyan jelenetekkel, melyek egy zseni kézjegyét hordozzák. Andriy Zholdak előadásában mindaz a koncepció, ami jó, kétségtelenül még nemesebbé válik a kitűnő színészi játék révén, a darab kiváló szereposztásának köszönhetően. Íme a színészek névsora, akik előtt mély együttérzéssel meg is hajolok: Bodolai Balázs, Imre Éva (hatalmas élmény!), Sigmond Rita, Viola Gábor, Kicsid Gizella.
A kezdő kép (Andriy és Daniel Zholdak díszlete) felhívás arra, hogy felfedezzük Rosmer birtokát, a háttérben ugyanis kirajzolódik egy dombocska, oldalában néhány ház kapaszkodik: egy zárt világ, egy fellegvár, amely végtelen elszigeteltségben tartja foglyait. Itt tengeti napjait Rosmer lelkész (Bodolai Balázs korszerű, gördülékeny alakítása) és Rebekka (a zseniális Imre Éva, egy igazi nagy felfedezés!), a fiatal házvezetőnő, miután Beaté, az ideggyenge feleség öngyilkos lett.
(…)
Zholdak rendezése nem egy gyakorlatias és módszeres színpadra állítása a szövegnek, hanem annak kommentárja: kifejti belőle az emberség rezdüléseit, és új dimenzióval ruházza fel. Éppen ezért az előadás ideje olykor megnyúlik, meghaladja a Kelet-Európában megszokott időtartamot – miközben a Nyugat elfogadja, sőt, kultiválja a hosszú játékidejű előadásokat, melyek során órákhosszat lehet boncolgatni egy-egy sorsot vagy történetet. A jelen esetben Zholdak meglehetősen sok szöveget kivágott, anélkül, hogy megzavarta volna az előadás logikáját, a zabolátlan szenvedélyek logikáját, amely tragikus eseményekhez vezet. A vágás miatt azonban elvész az ibseni szöveget mozgató politikai disputa, a liberalizmus élharcosai és a rendíthetetlen konzervatívok közötti küzdelem. Mi, itt és most, csak azt látjuk, hogyan borulnak lángba a testek, és mennyi mindent veszélybe sodornak e lángok, ebben a világban, mely a bűn, a vétkek és azok leplezése miatt gyötrődik.
A házban a halott asszony szelleme kísért, és Kroll, az elhunyt testvére leleplezi Rebekka vérfertőző kapcsolatát – ezzel a súlyosbítja hősnő lelkiismeretének terhét és a szereplők közti feszültséget, amely a házban az idő folyamán felgyűlt. Zholdak odafigyel ennek a régi háznak a „hangjára”, és olyan teret hoz létre, amely megfelelő helyszínt biztosít a brutális összecsapások számára. Egyfelől a termek hatalmas méretű ajtói és ablakai, másfelől pedig a családi kápolna, mint a meditáció tere, melyet megfosztottak a keresztény jelképektől, miután a lelkész bevallotta, hogy többé nem hisz Istenben. Kétségtelen, hogy ezzel akkora lelki űr jött létre, amekkorát lehetetlen áthidalni. Hatalmas fóliafüggöny takarja a két helyszínt, melyeket váltakozva láthatunk, és ez a váltakozás éppenséggel a szereplők ingatagságát ábrázolja, akik irányt vesztetten, szüntelenül keresnek valamit. A szín baloldalán levő ablak, a párkányán vázákba és befőttesüvegekbe állított virágokkal, a rettegés színpadi metaforája. A szél leveri a virágokat, olykor egy dühroham következtében tönkremennek, máskor meg visszakerülnek a helyükre, hogy hirdessék a világ rendjének helyreállítását. Elnyújtott, fültépő zaj szűrődik át az ablakon az előadás végéig, mintha szaggatás hangját idézné, vagy valami elkerülhetetlen veszedelmet, amely mind tovább halasztódik, miközben tovább fokozzák Rebekka ismételt – és Johannes által sugallt – öngyilkossági kísérletei. Vladimir Klykov zenéje is fokozza a kínzó félelem állapotát, mely a múltbeli haláleset és a küszöbön álló halál lehetősége között szövődik. A nyugtalanság és a sorsdöntő konfrontációk légterében minden folyamatosan vibrál.
(…)
A rendező sikeresen indukálja a nézőben ezt az állandó nyugtalansági állapotot azzal, hogy a klasszikus realista alapállásból kimozdul az erősen személyessé tett, jelképes, szürrealista nyelvezet felé. Nincsenek kétségeim a jelképek irányába történő váltás kifejező erejét illetően, sokkal inkább fenntartásaim vannak e két nézőpont összekapcsolásával szemben. Amikor a jelenetben nem sok szöveg hangzik el, a nonverbális eszköztár szabadon és háborítatlanul teszi a dolgát, az elképzelésnek megfelelően, a gesztusok szemantikájának terében. Ám ha a párbeszéd megszakad, és tovább folytatódik a szavakon túl, az eljárás szószaporításként hat, a beszédhez való visszatérés pedig egy „tapasz” érzését kelti, bár az egészet tekintve a nyelv működik, és a hangulat mindvégig vészterhesen feszült. (…) Zholdak elképzelése Ibsen Rosmersholmjáról (három és fél órás előadás!) igencsak fel van fújva a színpadi látvány tekintetében, és ez egyértelműen mutatja rendezői stílusát, amelyet az idők során alakított ki, és sikerre is viszi minden színpadon, ahol valaha megfordult.
A zárlat kettős öngyilkossága így leszűkített kontextusában, csak a pszichodráma keretein belül ragadható meg. De mi vezet addig? A kimondatlan válasz: egy félelmetes, megmagyarázhatatlan, de máig működő ősrend, ősvalami, amit a kulturált, racionális ember elfojt, letagad, és eltávolít magától. A vallásba, a műalkotásba vagy a zárt osztályra száműzi. Ennek megfelelően szinte mindenki torzult, félresiklott, abnormális. A kimondott válasz: a szerelem, ami alatt nem egy érzelmi viszonyt, hanem a féktelen, elsöprő, irracionális és szabad szellemű női libidót kellene érteni: Rebekka Westet. Imre Éva lenyűgözően alakított, képes volt szinte jelenetről jelenetre újrainterpretálni egy olyan zavarossá szétírt karaktert, amely nemhogy több ember, de több ember és nem-ember egyszerre: gyerek, őrült, szexuális és egyéb használati tárgy.
Azok, akik maradtak, majdnem megérték az éjfélt, ami egybe esett az előadás végével, és állva tapsolva, bekiabálásokkal ünnepelték a csodálatos Imre Éva Rebekkáját, mely innetől kezdve hosszú időn keresztül kísérteni fog. Nem mintha Bodolai Balázs tiszteletese gyengébb lett volna. Az az egy percnél is hosszabb ideig tartó, három nyelven kiabált “Nem félek!” (…) az első felvonás végén helyet érdemel a színházi antológiában.
Az eredeti szöveg által gerjesztett feszültséggel teli passzivitás perverz és ragályos beszédmód benyomását kelti, amellyel a szereplők egymást fertőzik meg. Zholdak rendezésében ez a passzivitás pusztító energiává alakul át, a másik emberrel szembeni erőszak formájában, amely túllép a szavak szintjén. Ily módon a kölcsönös fertőzés állandó testi agresszióként is működik, abban az értelemben, hogy maga a beszéd is testi cselekedetté válik. Ebből a szemszögből nézve a színészek teste nem csupán abszurd vagy érthetetlen gondolatok közvetítője, maga is alannyá válik: önálló léte okozza azt, hogy a színészek beszéde az abszurdig menő zsigeri kommunikációként nyilvánul meg.
A Rosmersholm gondosan irányítja a nézőt – olykor értjük, hogy mi történik, tudatunk követi az eseményeket, máskor meg elkápráztat bennünket a látvány. Zholdak kétféleképpen vonja be a közönséget: hagyja, hogy megemésszük az egyes pillanatokat és kibányásszuk belőlük elménkkel a jelképes jelentést, aztán arra kényszerít, hogy feladjuk az észszerűséget, és érzelmi impulzusokkal bombáz (mert ha valaki több tíz percen át üvölt ránk, azt nem lehet megúszni érzelmi felkavarodás nélkül). Éppen ez tetszett az előadásban: szédelegve jöttem ki szünetre, és a végén is, amikor végre rágyújthattam. Minél inkább igyekszik eltávolítani a nézőt, annál erősebben bevonja erőszakos és lenyűgöző világába.
A Zholdak rendezte Rosmersholmot olyan hatalmas erejű belső égés működteti, hogy az előadás magától felrobban. Törnek a virágvázák, porrá zúzódnak a csészék, az ételt szétdobálják – az anyag kínszenvedése ez, olykor mindenféle magyarázat nélkül. Még az anyagtalan is részt vesz a pusztításban, egy vihar képében, amely a tóra néző nagyméretű ablakon át tör be a házba. Ehhez társul még a két alkalommal is előforduló kőzuhatag. Ezt az egész belső lángolást valamiféle távolítás, „kimértség” érzése közvetíti – a tudati érzékelést szélsőséges gesztusok kompenzálják. A belső kiáltás voltaképpen a dobhártya mélyén érzékelt üvöltés. A Zholdak által elképzelt Rosmersholm olyan, mint amikor egy ház a szemünk láttára maga alá temeti a lakóit. És, mint minden összeomlás, ez is zajjal és fájdalommal jár.
A Rosmersholm előadásának hanghatásai is hozzájárulnak az iszonytató hangulat létrehozásához és fenntartásához: úgy érezzük, a látszólag összeomlani készülő ház falai mögött a sötétség világa terjeszkedik, a szolgák pedig folyamatosan dörömbölnek az ósdi, megrepedt ajtókon. (…)
Az előadás során a főhős sorsában beálló fordulat a szexualitásról és a szerelemről, az emberi természet e két alapeleméről való lemondáshoz kapcsolódik. Ahelyett, hogy négykézláb felkapaszkodna a dombtetőre, ahogy a Wyeth egyik festményén szereplő nőalak tenné, ő inkább felhúzza nehéz bakancsait és biciklire ül, hogy minél messzebbre menjen és soha vissza ne térjen. A nyári est és az ablakpárkányon pompázó rengeteg vadvirág helyett hideg szél fúj, míg odakinn a tél hatalmas fehérsége honol.
Az előadás alatt végig azt éreztem, hogy a hatalmas energiák, amik megszületnek a színpadon, olyannyira rám telepednek, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni a színpadi történések legapróbb részletét sem, mert minden apró rejtekhelynek vagy mozdulatnak megvan a jelentősége. (…) Az előadás precízen rögzített mozgásokon és érzelmi síkokon alapszik, mint egy pontosan megkomponált, összetett zenemű, ami mindig ugyanúgy szól, de mégis képes új dolgokat mondani, mikor újra meghallgatjuk.
Pászka Gáspár-Csongor:
Szellemek, www.art7.hu, 2018. Január 28.