Amikor az élet színházat játszik a halállal, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban egy rendkívüli darab születik! Az Öregek könyve Szilágyi Domokos hasonló című költeményéből veszi eredetét, akit viszont Plugor Sándor rajzai ihlettek. Mihaela Panainte rendező tovább vegyítette a művészeti ágakat, bevitte a színpadra a pantomimet, a drámai szöveg poézisét és a hangulati költészetet, a maszkok és jelmezek költészetét, valamint a dallam nélküli hangok, zajok zeneiségét, egy gyászos, ijesztő zenét. (…) A vers ihlette előadás továbbra is vers marad, a szimbolizmus jegyében fogant költemény, tele spleennel, haldoklással, olyan szinesztéziával, amitől az ember színesen hall, hangosan lát, testestől-lelkestől elragadja a színpad hangulata, ahol a művészi tökély festői alakzatokban jeleníti meg a halál küszöbén álló élet csúnyaság-esztétikájába foglalt lelkiállapotok és érzelmek. Az előadás gyors ritmusát időnként megtöri egy bizonyos fekete humor, ilyenkor a nézők – többségük nagyon fiatal – mosolyognak, de nem sokáig: a tempó visszavált egy mélységes, teljes, monoton nyugalomra, ennek felszínén rajzolódnak ki a visszafordíthatatlanul elfogyott élet részecskéi (a születéstől a túlvilágon való újjászületésig).

Florin Moldovan: Când viața joacă teatru cu moartea… [Amikor az élet színházat játszik a halállal…], Ziar de Cluj, 2016. június 21.

Carmencita Brojboiu díszlete a két világ közötti átmenetet egy álomszerű közegbe helyezi, ahol a fény központi szerepet játszik. Mihaela Panainte rendező üzenetének hatását tovább fokozza a Şerban Ursachi által összeállított zene, amely bizonyára megragadja a kortárs zenében járatos nézőt. A zeneszerző találó formát adott a darab többszólamú jelentéseinek.
A két színész, Dimény Áron és Sinkó Ferenc érzékletesen és meggyőzően alakított át egy pesszimizmusában „túlságosan magyar” művet egy „túlontúl emberi” előadássá, amely emberségét egyetemes nagyságának köszönheti.

Valentin Trifescu: Teatrul dublului: Cartea bătrânilor / Öregek könyve [A kettősség színháza: Cartea bătrânilor / Öregek könyve], liternet.ro, 2016. szeptember
 

Jó látni, hogy a vers drámai szövegként is működőképes, még ha nem is ilyen okokból jött létre – nem azért, hogy átformálva, színházi térben folytatódjon, teljesedjen ki a színház okozta átváltozások súlya alatt. Mert ezt történt Szi¬lágyi Domokos Öregek könyve című, önálló kötetben megjelent, már ezáltal is önálló életre ítélt hosszúversével is. Azonban nem a színház az első társművészet, amely szoros kapcsolatba került Szilágyi Domokos versével, hiszen a verskompozíció teljes, mélyebb értelmezéséhez Plugor Sándor rajzai is hozzá tartoznak. Szi¬lágyi Domokos szövege tehát már a kezdet kezdetén elhelyeződött egy sajátos, különböző értelmezési lehetőségeket magába foglaló térben, amely, mint ismét kiderült, a színház számára is izgalmas, téttel bíró kihívást jelenthet.
A szöveg jelentős része elhangzik a játéktérben, ha ki is maradtak részletek, ez az előadásnak a szöveg hangulatához való viszonyát nem ássa alá – mert az, ami versben megfogalmazódik, itt kellő erővel jelenik meg, díszletben, jelmezben, színpadi mozgásban, dialógusban. Dialógusban, mert ezúttal kétszereplős előadást láthatunk. A szövegből Dimény Áron és Sinkó Ferenc játéka által lesz párbeszéd, olyan párbeszéd, amely a szöveget is mindegyre értelmezi, új megvilágításba helyezi. Felhívja a néző figyelmét arra, hogy az Öregek könyvében legalább két hang különböztethető meg. Egy komor, beletörődő, gyászosan lázadó hang, amit Dimény Áron szólaltat meg, és egy másik, ironikusabb, halállal játszó-kötözködő, amit Sinkó Ferenc jelenít meg.

Karácsonyi Zsolt: Öregek könyve. Belső pusztulás, Helikon, 2016. augusztus 11.

 
A költői színház, amit a fiatal rendező előhív, a testen keresztül és a színész expresszivításán át születik. A jelentése nem csak a szó, hanem leginkább az, ahogy az ki van mondva, ahogy követi a hang tónusa, vagy ahogyan a test megformálja. Ami viszont egyedivé teszi, ahogy a szavakat képekké alakítja és ahogy a költői állapotokat testi érzékenységre váltja. Ez az előadás visszaállítja a romániai színházi közegbe a maszkot, mint eszközt, amely kihangsúlyozza a testet és arra kényszeríti, hogy mesélje el, amit a mimikán megfagyasztott.

Sarvadi Paul: A halál előtt letolt nadrággal, Erdélyi Riport, 2016. szeptember 28.

A színpadon Dimény Áron és Sinkó Ferenc (…) látható, fehérre mázolt arccal. A sminken túl ezt a lét és nemlét közti állapotot az előadás többféleképpen tükrözi. A színpad szinte üres, csak színes fóliák lógnak a plafonról. Rajtuk kívül csupán a színészek láthatóak – akik így, mint a szövegben is, magányosak, egyedül vannak gondolataikkal, félelmeikkel és testi fájdalmaikkal, melyek az élethez kötik őket. Egy-egy jelenetben megjelennek vagy az idős korhoz – így még az élethez –, vagy a halálhoz köthető tárgyak is, mint régi vánkosok, mosdótál, bot, koporsó.
A színészek kiválóan megtalálták helyüket ebben a nagy látomásban, sarkosan, burleszkszerűen játszanak, ami a sminkkel együtt kellően érzékelteti ezt a félig emberi létet, és amit Yves Marc és Györgyjakab Enikő koreográfiája is hangsúlyoz.

Szabó Zsuzsa: Időtlen pillanat, 7óra7, 2016. május 27.