A színpadon szó nem hangzik el, valójában történet sincs. Tér van és testek vannak, gesztusok, mozdulatok és mozgássorok, olykor hangok, zene, főleg rekviemek. A testek a hallható vagy a csak bensejükben (meg)szó(la)ló zenére ringnak, rázkódnak, gurulnak, másznak, simogatnak, kapaszkodnak, menekülnek, kergetik, megtalálják egymást. A tánc és táncszerű, belső ritmust követő mozgások szülik meg az előadást. Így húsvét előtt a haláltánc asszociációja adódik. Különböző korú, nemű, ruhájú alakok járják az élet táncát. Lassan kitáncolnak az életből, függetlenül attól, kik, mik ők, mit képviselnek, mit szeretnek vagy mit utálnak. Nem rémítő, nem félelmetes, sőt olykor kifejezetten nevettető és nevetséges, amit látunk, ám könyörtelenül rohan az elkerülhetetlen vég felé egyén, csapat, közösség és az élet maga. Az élet, amelyet láttunk megszületni, gügyögni, járni tanulni, felnőni, okosodni, szeretni, ölelni, játszani, könyörtelenül véget ér, eltáncol a nemlétbe.

Bodó Márta: Élet és halál tánca, Játéktér, 2016. március 27.

A rekviemekből kiindulva szőtt szövetet láthat a Kolozsvári Magyar Színházban az érdeklődő. Többek között Fauré, Bach, Mozart, Górecki zenéjére hozott létre előadást a társulat Dominique Serrand rendezésében. A gyászról, a folyamatos és elkerülhetetlen elmúlásról, ezzel együtt az életről, a körforgásról beszélő produkció ezekből az általános témákból kiindulva eljut a jelen folyamatokig, így például a menekültválságig. (…) A tér egyszerre volt dinamikus és nyugodt. A falakat különböző méretű ajtók szabdalják, amelyek praktikusak és mozgalmassá teszik a látványt, a visszafogott, tört pasztellszínek pedig nyugtatják azt. Egy olyan enteriőrt teremtett a rendező, aki a díszletet is tervezte, amely több szereppel bír: étkező, vendéglő, színpad a színpadban, vagy épp menekültek útvonala stb. Túlnyomórészt hétköznapi helyszínként működik – ezt az alacsony plafon is biztosítja – székekkel, asztalokkal töltve, amelyek szintén változtatják a funkciójukat az előadás során. Sok asszociációnak adtak terepet az asztalok fehér terítőkkel fedve: étkezés, élet, család, csomópont, vagy éppen ravatal, gyász, elmúlás, lepel, amely elfed.
Bizonyos jelenteket vetítés (videó: Peter Košir) egészít ki, ez a megoldás roppant egyszerű, kifejező, és mind vizualitásában, mint dinamikájában találóan egészítette ki a színpadképet és a mozgást, határozottan erősítette a produkciót.

Gergely Bori: Lírai reflexió a jelen folyamatokra – Pour toujours, transindex.ro, 2016. március 25.

 
A színpadon hétköznapi embereket látunk. Olyanok, mint mi. Fiatalok és öregek, kövérek, soványak. Ugyanúgy öltözködnek, ahogy mi itt, a nézőtéren. A megszokott „jó” öltönyben, ,,vasárnapi ruhában”, templomba járó kosztümben, vagy amilyenben az élet nagy eseményeire, keresztelőre, menyegzőre, temetésre járunk. Ezekben az öltözékekben – Carmencita Brojboiu munkái –, csak nagyon ritkán van valami rejtett metafora, ha éppen nagy szükség van rá. A játéktér a színpad roppant belső tere, fényes, pasztellszínekben pompázik. Ezt a látványt maga Dominique Serrand tervezte meg – és a színpadképet olykor, ha szükséges, Peter Košir vetített videói teszik teljesebbé. Előbb a tengert látjuk. A tengert vagy óceánt, amely a Végtelenség jelképe. A Nagy Kezdetet jelképező óceánt – amely ugyanakkor a Vég jelképe is. A kettős pólusoké.
A továbbiakban a színpad látványa egy terem képét sejteti. Váróterem vagy étterem. Esetleg népkonyha. Ahol az eltávozottak emlékére esznek és isznak. Egy alacsony mennyezetű tér. A színészek szokványos, fából készült asztalokat, székeket hordanak be. Fehér asztalterítőket. Aztán elkezdik mesélni történeteiket. Két világ, két korszak közötti történetek ezek, és mi, nézők, úgy értelmezhetjük őket, ahogy nekünk tetszik, vagy ahogy akarjuk. (…)
Semmi hamis, semmi »drámai«, semmi »dagályosság« nincs Dominique Serrand rendezésében. Semmi diszharmonikus sokkolás. Ha mégis sokkról szeretnénk beszélni, akkor az előadásnak a szépérzékünkre és érzelmeinkre kifejtett rendkívüli hatását említhetjük. Kivételes teljesítmény.

Mircea Morariu: Explorând tema despărțirii într-un spectacol de zile mari [Az elválás témájának feldolgozása egy kivételes előadásban], Adevărul, 2016. március 26.