Az előadás rólunk szól, a bennünk élő gyerekről, aki már nem találja a mesét, az élet varázsát, a saját »egyszervoltholnemvoltját«, aki elvesztődött a tömbházak, a pixelek között, ebben a felgyorsult életben, amelynek egyetlen jellegzetessége a kisszerű rohangászás »egy szál petrezselyemért«, megfűszerezni a létezés híg levesét.
Az előadás annyi értelmezési lehetőséget kínál, ahány értelmezési szinttel és életkorral rendelkeznek a nézők, egy vers, amely felfedezésre, élvezetre és megélésre vár, az élet csodáiról való elmélkedésre való felkérés, az életé, amely még tud meséket szülni, annak ellenére, hogy a meseszerű motívumok nagyrészét látszólag helyrehozatatlanul megfojtották a modern civilizáció betonlapjai.

Florin Moldovan: Vrăjitorii Teatrului Maghiar de Stat Cluj, îndemânatici în a crea lumi de basm acolo unde alții construiesc doar blocuri-turn [A Kolozsvári Állami Magyar Színház ügyeskezű varázslói mesevilágot alkotnak ott, ahol mások csupán toronyblokkokat emelnek], Ziar de Cluj, 2016. augusztus 17.

Biztos receptet választott a színház, mert mindig lesznek szülők, akik elcipelik a gyereküket színházba, de ez mintha a korábbi gyerekelőadásaiknál is kolozsváribb lenne. Mert legkönnyebben azok a negyedi gyerekek tudják átérezni, akik maguk is keresik a csodát. És hogy vannak erre vállalkozók, arra a Harry Potter-könyvek sikere a legjobb példa, ami másfél évtizeddel ezelőtt indulva végigsöpört az egész világon, és hogy még mindig van szufla benne (…) A Kétbalkezes varázsló pedig pontosan erre az érzésre épít, csak még inkább kolozsvári, mert a tömbháznegyedi gyerekeknek ajánlja fel a csodát, hogy az alsó zsémbes szomszéd, az adminisztrátor bácsi is lehet király, sőt előttünk változhat át, a folyton zajongó, kopogtató szomszéd a munkanélküli hoppmester, illetve az elpusztíthatatlannak hitt, mindenki által rettegett kispatkányon is felül lehet kerekedni – mint az a mesékben lenni szokott.

Gál László: Kolozsváron is lehetséges a csoda, a színpadon be is bizonyították, transindex.ro, 2016. január 18.

Az előadás egyik legfőbb erénye, hogy a mágikus külcsín alatt egyszerre láthatjuk a mesék iránti nosztalgia allegóriáját, egy szocialista rendszer visszavágyódását a nagypolgári miliőbe, miközben mégiscsak egy gyerekeknek szóló valódi meséről van szó királykisasszonnyal, szörnnyel, ütközettel és próbatételekkel. A történetben abszolút megvan a potenciál, hogy az egész család jól szórakozhasson rajta.
A varázslatok bűvészmutatványok formájában jelennek meg, láthatatlan zsinórok mozgatják a lebegő seprűt, füstgépek teszik látványosabbá a mágiát. De talán még szellemesebbek az olyan megoldások, mint amikor Fitzhuber Dongó rohanását több, Fitzhubernek öltözött színész átszaladásával jelenítik meg a színpadon, mígnem egyszer csak a varázsló „utoléri” önmagát.

Hajnal Márton: Harry Potter és az utolsó mesekirály, 7óra7, 2016. június 7.

Csíki Csaba díszletei tökéletesen adják vissza a lakónegyedi ridegséget, ám fények és hangok játékával az alkotók elérik, hogy a színpadkép mégis varázslatos hangulatot teremtsen. Cári Tibor zeneszerző több zenei műfaj egyesítésével (dzsessz, rock, tangó és rap) alkotta meg az előadás fülbemászó és táncra invitáló zenéjét, amely kimondottan a kolozsvári előadásra készült, Ledenják Andrea jelmezei pedig, az előadás hangulatához alkalmazkodva egészen varázslatosra sikeredtek. (…) A gyerekközönséget nem lehet becsapni, ők egyaránt hálásak és kritikusak: ha jó az előadás, annak minden további nélkül hangot adnak, ha rossz, annak szintén. A bemutatót követő taps és tetszésnyilvánítás pedig azt bizonyította, hogy a kétbalkezes varázsló jó helyen kopogtatott..

Nánó Csaba: Varázslatok egy szürke lakótelepen, Erdélyi Napló, 2016. január 30.