---

2007-ben Peter Brook meghívta Declan Donnellant és Nick Ormerodot, hogy állítsanak össze egy színészcsapatot Racine Andromakhéjához. A produkció nemzetközi sikerén felbuzdulva a Cheek by Jowl társulat ugyanazokkal a francia színészekkel állította színpadra legújabb előadását, Alfred Jarry Übü királyát.
Fajtánkra jellemző, hogy szívesebben beszélünk gyermekkorunk ártatlanságáról, mintsem emlékeznénk a bennünk megbúvó kegyetlenségre. A gyermekkor önzését és brutalitását infantilisnek/gyermetegnek tekintjük és könnyen adjuk át a múltnak, miután felnőttünk és„civilizálódtunk”. Egyesek azzal magyarázzák korai emlékeink elfelejtését, hogy az védekezés túláradó érzéseink felelevenítése ellen – amelyek olyannyira negatívak, hogy szégyelljük megőrizni őket.
Mit teszünk civilizálatlan érzéseinkkel? A civilizáció gyakran azt kéri tőlünk, hogy ne vegyünk tudomást róluk, vagy tagadjuk meg őket. Mindannyian civilizáltak akarunk lenni – de ennek ára van. És ennek olykor az őrület az ára. És ez az ár olykor az őrület.
Übü Mama és Übü Papa – mértéktelen, antiszociális, roppant dinamikus lények, akiknek nincs más céljuk, mint a hatalom megkaparintása – egyaránt elborzasztanak és szórakoztatnak bennünket. Vajon visszavezetnek saját gyermekkorunk önzéséhez és erőszakosságához? A darab cselekményének vezérfonala a romlott, ijesztő infantilizmus, amely éppoly erőszakos, mint amennyire gyermeki. Az Übü azt az erőszak-potenciált jeleníti meg, amely mindannyiunkban rejtve van.
Legyen akár egy zseni műve, akár egy iskolásfiú firkálmánya, a századfordulón új formákra szomjazó irányzat e terméke párját ritkító egyszerűséggel vezet vissza bennünket talán a legalapvetőbb ösztöneinkhez.