1 óra 50 perc szünet nélkül
A képmutatásnak, a csontvázak szorgos rejtegetésének, az idilli családi kép bármi áron történő fenntartásának vagyunk szemtanúi és részesei, miközben az indulatok egyre fékezhetetlenebbek. A bűn, amellyel szembesülni vagyunk kénytelenek, megbocsáthatatlan, nem olyan, amely „a legjobb családokban is előfordulhat”. Olyan előadásról van szó, amely színészt és nézőt egyaránt próbára tesz, megvisel, az abszolút őszinteség és a minden mocskot elfedő képmutatás harca zajlik a szemünk előtt, és sovány vigasz, hogy végül is az őszinteség győz. Végül a szereplők belátják ugyan, hogy nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni a múltat, a kedélyes összejövetel azonban (még utoljára) folytatódik – a bűnös, az apa nélkül. Mindenkiben ott motoz a gondolat, hogy nem elég szigorú büntetés Helge számára a fel nem oldozás, de egyszerűbb felölteni az erőltetett mosolyt, és elmenekülni az elátkozott családi házból, mint ahogy azt a szereplők is teszik.
Megrendítő előadás a Születésnap. Olyan alkotás, amelyet érdemes többször is megnézni. Nemcsak azért, mert egyszeri alkalommal megoszlik a néző figyelme a rendkívüli ritmusú és szerteágazó jelenetek alatt, így aztán nem képes odafigyelni a finomabb részletekre, vagy az olyan szereplők játékára, akik nem kerülnek a látószögébe, hanem azért is, mert hiszem, hogy megnézve ezt a produkciót, kicsit más emberként jövünk ki a színházból.
Szép színészi munka van az előadásban. Említettem már Szűcs Ervin alakítását, de rendkívül árnyalt Bogdán Zsolt Helge-figurája is. Nem könnyű a feleségét, Elsét megformáló Kató Emőke feladata sem, jó ideig sikerül „átverni” bennünket az arcára ragadt mosolyával, de van egy megrázó pillanata, ettől kezdve tudjuk, pokol volt az ő élete is Helge mellett. Szót ejtettem már Michaelről, akinek agresszivitása szinte elviselhetetlen. Viola Gábor erre az agresszivitásra építi a figurát, néha azonban túllő a célon (az egyik felszolgálónőt például agyba-főbe veri, ilyen ütések után talán még egy bokszoló is nehezen térne magához, nemhogy egy nő). Igaz, hogy az előadás utolsó pillanatai talán nem lennének ilyen erősek, ha Michael figurája nem lenne ennyire izgága. „Neked most el kell hagynod ezt a helyet, hogy mi itt békésen reggelizhessünk”, mondja apjának másnap reggel rendkívül szelíd hangon, Helge pedig tudomásul veszi: neki itt már nincs helye. Kicsinyke bűnhődés fertelmes bűnért, de talán elindul egyfajta megtisztulási folyamat. A lelki sebek azonban soha nem gyógyulhatnak be. Azokat egy életen keresztül magukkal cipelik.
Az amerikai rendező előadása újszerűségével nyűgöz le, amelyet a hagyományostól eltérő térhasználat nyújt: a színészek a Stúdió udvarán, a hotellé átalakított előtérben, illetve a terem minden sarkában játszanak. A teljes előadást élőben filmezik és két tévéképernyőn közvetítik.
A Magyar Színház legújabb bemutatója úgy vonja be a nézőket a történet meghitt légkörébe, hogy a közönség a főszereplőkkel egy asztalhoz ül, ételt és egy pohár bort szolgálnak fel nekik, akár egy ünnepi vacsorán. A befejezés, amikor Helgét kisebbik fia (aki maga is két gyermek apja) másnap eltávolítja a reggelizőasztaltól, akár úgy is felfogható, mint a gonosz eltávolítása, amely ellenkező esetben veszélyeztetné az összes szereplő integritását. Ezt az értelmezést sugallja az is, hogy a Helgét alakító Bogdán Zsolt nem jelenik meg a tapsrendnél, akárhányszor is tapsolják vissza a szereplőket a színpadra.
Robert Woodruff a Magyar Színház színészeinek nyitottságára alapoz a kísérletezés és a „színpadi együttlét” irányába– illetve a színház és film érdekes összefonódására, amelyet teljességében kihasznál, addig elegyítve a két művészetet, amíg érvénytelenítik egymást vagy önmagukat.
A színházi eszközökkel szembeni bizalmatlanság miatt vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is bízva a színház és film összefonódásából létrejövő, felkavaró együttes erejében, Robert Woodruff egyszerre két előadást hoz létre. Az egyik mellettünk, a színpadon zajlik, a másikat élőben közvetítik a videokamerák és a mindenhová felszerelt képernyők segítségével, jelenetről jelenetre hangsúlyozva a szereplők érzéseit, akár egy valóságshow-ban.
A rendező megoldása Romániában kevésbé használatos (annak ellenére, hogy a romániai színházat elárasztották a vetítések), azonban a Magyar Színház előadásában ez a megoldás létjogosultságot nyer, hiszen a néző érzelmeire gyakorolt „áramütésre” alapoz, amely által a közönséget arra kényszeríti, hogy a történet részévé váljon. A színházi hagyományok egy része érvénytelenné válik, másik részük pedig más formában születik újjá, hiszen a közönség nem a nézőtéren, hanem a színpadon ül, egy asztalnál a főszereplőkkel. És hogy az élmény teljessé váljon, az asztalnál több fogást és egy pohár vörösbort is felszolgálnak... Semmi trükk!
Továbbra is úgy vélem, hogy Románia legjobb színházi társulatát a Kolozsvári Magyar Színháznál találjuk meg, még akkor is, ha ezzel a kijelentéssel a túlzott lokálpatriotizmus látszatát kockáztatom. A Születésnap című előadás (Thomas Vinterberg, Lars von Trier Dogma 95-ös partnerének rettenetes, Festen című filmjének adaptációja) Robert Woodruff rendezésében (és Visky András színpadi adaptációjában) a szellemnek szóló előadás, pszichikai panoptikum, ahol a néző belesüllyed a bűnös és traumatizált elmék párbeszédébe és cselszövéseibe.
Az előadásban zajló vacsora egyszerre ünnepség és halotti tor, ahol a családi kötődéseket fejtetőre állítják, megrázzák, ledarálják, lemészárolják (amennyire csak lehet és megengedett). Michel Foucault imádta volna Vinterberg filmjét és a kolozsvári magyar társulat előadását is.