[Az előadás] a női lelket a legfinomabb árnyalataiban mutatja meg, a rosszaságtól, önzéstől, végletes hiúságtól a legyőzetésig és őszinte könnyekig egy könyörtelenül realista tükörben, amely minden látható, de főleg a szemnek láthatatlan ráncot visszatükröz.
Lassított mozdulatokkal, kezével a rendező (Bergman, Bogdán Zsolt megformálásában) kitartóan sugároz egyfajta energiát, amelyet egyrészt kihangsúlyoz az órák ütése és a rikító reflektorfény, vagy, épp ellenkezőleg, eltűnik a „fade out”-ban. A suttogások és sikolyok, az istenség keresése így válik a színházi és színházban játszódó filmes „making of” abszolút szigorán túli csendek ellenpontjává, ebben az életet átvilágító, szörnyen kegyetlen röntgenképben. A rendező tulajdonképpen saját magányát méri fel.
A helyiségek pirosak, a nők ruhái fehérek, feketék, lilák. Beteg lelkű és testű nők (még ha testük tökéletes is, ebben a tökéletességben is van valami beteges). Azt mondanád, hogy Csehov Három nővérét látod Strindberg és Wedekind szűrőjén keresztül. Nők, akik poklokat hordoznak magukban. Egyikük mindenki helyett szendved és mindent elfogad, éppen azért, mert a végsőkig szenved és elpusztul. A többiek csak annyira szenvednek, amennyire a körülöttük levőket kínozzák, vagy amennyire a megszokás nevében megengedik a többieknek, hogy kínozzák őket. A bikaviadalok pirosa ez, amelyet a szemérmeskedő és merev északiak terébe költöztettek, azokéba, akik megkettőzik önmagukat, hogy megőrizzék a látszatot, ugyanakkor a lehető legkevésbé tárulkozzanak ki. Megéri (újra) megnézni Ingmar Bergman filmjét, de Andrei Şerban kolozsvári rendezését is – a Suttogások és sikolyokat. Piéta és elvakult düh, erotika és öncsonkítás, félénkség és hivalkodás, felszínes szépség és bűzlő betegség. Mindannyian végleteket élünk meg, nem igaz? Élők és holtak egy helyen, a dzsungelben.
Akár egy műtőasztalon, a Suttogások és sikolyok című remekművet „lecsupaszítják”, „felnyitják” és a művész szemszögéből elemzik, a „diagnózis” pedig: a rejtély egy elpusztíthatatlan vírus.
Az előadás díszlet- és jelmezterve (Carmencita Brojboiu alkotása) gondosan rekonstruálja a haldokló Ágnes piros szobabelsőjét, amelyben a film cselekményének nagyrésze zajlik. A színészek pedig, mint általában, kifogástalanok: Bogdán Zsolt elbűvölő Bergmanként és rendezőként, mágusként, a forgatás egyfajta Prosperójaként, a háttértérben levő férfiakként (megrázó a lelkész jelenete, aki furcsa, „misztikus hitetlenségi” válságon esik át, ha szabad így fogalmaznunk) és önmagaként. Pethő Anikó alakítása az élet és halál között ingadozó Ágnesként egyszerűen őrjítő, Kató Emőke frigid lelkű Karinja hűvös és éles, mint egy penge, Kézdi Imola Máriája (már megint Mária) csábító és pajkos, de érzéketlen, mint egy unatkozó kisördög, Varga Csilla pedig, Anna, a szolgáló szerepében, hűséges úrnőjéhez, mint egy háziállat és kész őt a halálon túlra is követni . Tökéletes szereposztás, amely miliméternyi pontossággal illeszkedik Ingmar Bergman remekművéhez.
Gabriela Lupu: Despre strigăte în şoaptă [Sikolyokról, suttogva], ArtAct Magazine, 2010. január 27.
Şerban Suttogások és sikolyok című előadása metareferenciális megközelítése a filmnek: az előadás színészeket és egy alkotói stábot mutat be egy film próbái és ennek forgatása közben, az alkotói folyamat pedig a végtermékkel azonosan, olyan művészeket ábrázol, akik művészeket játszanak, akik szereplőket alakítanak. Az előadás dramaturgiája így narratív szálakat és többszörös témákat kezel, miközben koherens szerkezetet keres a „hogyan lesz a művészetből élet” játéknak. Az ötlet ragyogó, a javaslat izgalmas, és megvalósulása Románia talán legjobb színházában egy legendás rendező névjegye alatt, eleve egy kiemelkedő művészi esemény jegyeit hordozza magán.
Az emberség a Suttogások és sikolyokban a látszólag felszínes szépség, mely szenved, és képtelen beazonosítani a szenvedés forrását, hogy véget vethessen neki, és a visszafogott, hallgatag, tökéletes madonnai odaadás végletei közt ingadozik, túllépve a halállal való megbékélésen, de kevésbé annak borzalmain (Ágnes – Pethő Anikó), és a mazochista hisztérián, a házasság válságának pszichés hatásain (Kató Emőke). Mindez az alkotás mesterének pillantása alatt, aki a pusztulást rendezi meg.
Nehéz és igénybe vevő előadás, melyben a nézőnek komplex drámai és érzelmi skálát kell végigkövetnie.
Andrei Şerban és Daniela Dima dramaturgiai javaslata megpróbálja megragadni Bergman narratív és filmes megoldásainak lényegét, kiválasztva a svéd mester alkotásainak kulcspontjait és a narrátor-rendező által vezetett és kommentált jelmezes próba formájában újraalkotni azokat.
Şerban előadását látni kell. Mert olyan színésznőkkel van dolgunk, akiknek sikerül, egymást követően és egyidőben, ötpercenként elállítaniuk a lélegzeted. (...) Mind a négyen felvázolják, majd kibontják a filmszereplők szédületes komplexitását, észrevétlenül, mintegy állapot-örvényként, percenként váltakoztatva a hallgatásokat, a rémület és a kirobbanások pillanatait. Kézdi Imola gyerekes, elkényeztetett, önző és elbűvölő, undorítóan érzéki és néhol kegyetlen Máriát formál meg. Kató Emőke Karinjának – a gépies fegyelem és a féktelen hisztéria között – egzisztenciális betegségét egyaránt okozza házasságának csődje és az egyre súlyosbodó szellemi-testi zavarodottság.
Pethő Anikó expresszionista akvarellvonásokból építkezik, amelyek fokozatosan felerősödnek: öreges-kamasz Ágnest játszik, idealista és sorsát felismerő haldoklót, akinek félelmei lassanként az önfeláldozó rémálomba való zuhanás hajtóerejévé válnak. Varga Csilla árnyékként lopakodik a szerepbe és a „történetbe”: az ő Annája majdnem néma, állandóan jelen van, arcvonásaival vagy mozdulataival értelmezi a másokhoz való viszonyát, mindig kész a feltétel nélküli odaadásra úrnője-barátnője, Ágnes szenvedéséért, de rejtélyesen, szinte elnyomóan érvényesül a darabbéli film álomszerű „helyének” viszonylatában.
Röviden: fejedelmi élmény, mely annál elbűvölőbb és teatrálisabb, minél inkább az az érzésünk az előadás két órája alatt, hogy a felépített és lebontott helyzetek szinte minden erőfeszítés nélkül születnek meg, csuklóból, mintha a nézők nyílt improvizációs gyakorlatok tanúi lennének, a cinkosság örökös bűvöletében.
Andrei Şerban Suttogások és sikolyok előadása, amelyet Ingmar Bergman azonos című filmje nyomán rendezett a Kolozsvári Állami Magyar Színháznál mély és szomorú költőiségű, de nem érzelgős, felkavaró, de nem melodramatikus, kegyetlenül cinikus, de egyáltalán nem kiábrándult, enyhén játékos, de egyáltalán nem harsány előadás, színpadi remake, mely egyben egy hosszú évekkel megkésett making of is.
Şerban javaslata azonban nem egy egyszerű „színpadra alkalmazása” Bergman filmjének, hanem ennek szemantikai és metatextuális formáinak árnyalt újragondolása, a svéd rendező poétikájának újraértékelése, amelyet egyébként Andrei Şerban képzeletbeli kísérőinterjújában a szintén Bergman-rajongó Woody Allennel meg is magyaráz: a lélek, a „belső ember” iránti érdeklődés.
A Suttogások és sikolyok, ki merem jelenteni, nem egy hommage-előadás. Sokkal több ennél, Andrei Şerban hitvallása, amelyet a rendező évek óta, talán stafétaként hordoz Bergman eltűnt évei felől tanítványainak jövőbeli ideje felé. Lenyűgöző költőiségű előadás rólunk, magányosokról, akik az együttlétre vágyunk. Hogy ne gyakoroljuk már életünkben a „legvégső egyedüllétet”, vagyis a halált, ahogy Ágnes naplójában írja.
Claudiu Groza: Şoaptele fericirii, strigătul singurătăţii [A boldogság suttogásai, a magány sikolyai], Tribuna, 2010. február 1-15.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei minden jelenetben hitelesek, külön kiemelném Kató Emőkét, aki tökéletes az idősebb nővér, Karin szerepében, míg a saját szereplőit eljátszó rendező [Bogdán Zsolt] szerepe az, amelyben kétségtelenül elengedhetetlen a kaméleonszerű képesség, az árnyalatok közötti váltakozások.
Radu Toderici: Monologurile lui Bergman [Bergman monológjai], ArtAct Magazine, 2010. február 3.
Hogy mivel váltja fel Andrei Şerban rendező a Ványa bácsi megrendítő érzelmi hatásait? A válasz nélküli kérdések súlyával, az igazságtalan sorsok fölötti elmélkedéssel, a nővérek erőfeszítései ellenére is fennálló kommunikációképtelenséggel, vagyis azokkal a jelentős témákkal, amelyek miatt Andrei Şerban valószínűleg úgy döntött, hogy színházi előadást rendez Bergman filmje alapján.
Azt állítani, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznői hibátlanul játszanak olyasszerű közhelyekkel érne fel, mint azt mondani, hogy a nap fényes és az éjszaka sötét.
Komoly, súlyos, pontos előadás, egy átgondolt és tökéletesre hangolt rendezői javaslat vitathatatlan színészi alakításokkal.
Cristina Rusiecki: „Roagă-te pentru noi, cei ce am rămas pe pămîntul acesta mizerabil” [Imádkozz értünk, akik ezen a sötét, piszkos földön maradtunk], ArtAct Magazine, 2010. február 3.
Şerban ötlete nem csak ragyogó, de nagyszerű színházi helyzeteket is rejt magában. Elsősorban egy fontos színházi rendező és néhány elsőrendű színész közös főhajtása Bergman előtt. Másrészt feloldja a negyedik és a hetedik művészet közötti határvonalakat, sajátos módszerek összevonásával, átformálásával és értékesítésével egyesíti a két rokon művészetet, új esztétikai perspektívákat ajánlva így a nézőknek. És nem utolsósorban művészi zsonglőrködés a színházi illúzió, a „kegyelmi állapot” adta erővel.
E. Isac u. 26-28, 
