Végtelenül gazdag és szertelen előadás: magába szippant, felkavar, letaglóz, intenzív részvételt kíván meg a nézőtől. A kreatív fantázia játékai zuhognak szünet nélküli két órán át nagyszabású képekben, szürreális víziókban, egymásba úszó etűdökben, zenei fantáziákban. Nincs szüzsé, de a töredékek, a szkeccsek, a szilánkok kiadnak egy totális világot. Techno-poétikus installáció, hirdetik az alkotók, és igen, együtt pulzál itt a vad technózene, a költői látomások sorozata s a képzőművészeti fogantatású képek, animációk, videomontázsok kompozíciója az élő testek rituális mozgásaival, groteszk cselekvéseivel.

Kovács Dezső: Akváriumi lebegők, ART7 művészeti portál, 2018. április 20.

Többen felhívták már a figyelmet arra, hogy különbséget kell tenni kísérleti és avantgárd között, mert a kísérleti művészet nem jelent feltétlenül radikálist. Nagy Botond kolozsvári rendezése nem egyszerűen kísérleti színház, hanem avantgárd, és nyilván nem a történeti avantgárdra gondolok. Hanem arra, hogy bátran kimozdítja az alkotókat és a nézőket is komfortzónájukból, miközben radikálisan új utakat keres.
(…)
Nincs hagyományos értelemben vett dramaturgia, van azonban kollázsdramaturgia, és ez nem jelent esetlegességet. Az erőtér, ami a szöveget rendezi, nem narratív, vagy dramatikus, hanem maga az előadás képezi a fő rendezőelvet. Ez a kollázsdramaturgia, aminek középpontjában az előadással való találkozás áll, igaz a zenére, fényekre, mintha minden egy képzeletbeli pontban találkozna, és éppen ez a találkozás hozná létre ezt a pontot: a produkciót.
(…)
Sok, a szó valódi értelmében vet kortárs előadás relevánsan szól társadalmi és pszichológiai problémákról, miközben felszínes marad. A Vakok elkerüli ezt a csapdát. Elkerüli, mivel igényt tart a szentre is, és, ami még fontosabb, igényt tart a blaszfémiára is. Vannak pillanatai, mikor képes lerombolni társadalmi beidegződéseket, de vallási beidegződéseket is, sőt, spiriutálisakat. Avantgárd.

Fischer Botond: Fenegyerek a játékboltban, Helikon, 2017/12, 2017. június 25.

Nincs egységes cselekmény, ahogyan az alkotók előre jelzik a műsorfüzetben: ez kollázs, nemcsak abban az értelemben, hogy az alapszövegbe vendégszövegek és improvizációk ágyazódnak, hogy a darab már eleve egy Pilinszky-vers angol fordításának kivetített szövegével indul. Kollázs abban az értelemben is, hogy a szereplők a maguk életében is hol jelen vannak, hol csak mímelik, illetve abból is kollázst látunk, még akkor is, ha mindenik szereplőnek van egy-egy „nagyjelenete”, amelyből ezt-azt megtudhatunk a személyes történetéből, gondolkodásmódjáról, cselekvései mozgatórugóiról. Ezek a magánszámok, amelyek minden szereplőt mint színészt, mint a színházzal valamiféle profi viszonyban levő alkotót is megmutatják, külön érdekességei az előadásnak, egyfelől „kiszólnak” a darabból, másrészt azonban ez az első látásra meghökkentő, zavarba ejtő momentum személyes, hozzáad a kavalkádszerű egészhez. 
(…)
„Néha azt álmodom, hogy látok.” „Én csak akkor látok, ha álmodom.” Összefoglalja az előadás lényegét, a részekből, mozaikkockákból álló és igazából össze sem álló egészet, amivel ez a produkció jellemzi világunkat, benne egyéni, közösségi létezésünket. Látunk, valójában? Álmot látunk? Elhitetik velünk, hogy az álom, amit elénk varázsolnak, a  valóság? Jó ez nekünk? Otthon vagyunk-e benne? Nem vagyunk-e közelebb önmagunkhoz, ha nem látunk, csak álmodunk?

Bodó Márta: A valóság mint álom és az álom mint valóság. A Vakok kolozsvári előadása, romkat.ro, 2017. június 7.