Éhség, didergés, illúziókba kapaszkodás, mellőzöttség, gyökértelenség, hamis múlt, gyász – A pelikán erős érzelmi edzést jelent a nézőnek. Strindberg egyik legismertebb művét Felix Alexa rendezésében állította színpadra a Kolozsvári Magyar Színház. Az előadás 70 perce egy család összeomlását mutatja be, tele van feszültséggel, jól felépített jelenetekkel, jó értelemben hatásos képekkel és kidolgozott karakterekkel.

Vizualitásában volt legerősebb a produkció (díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu). A színpadkép a hideg színekre, az éles fény-árnyék hatásokra, a tükröződésekre és az áttetsző felületekre épített. Egy valós kapcsolatokból kifogyó család rideg nappaliját láttuk; a történetben az anya (Kézdi Imola) családja iránti érzéseinek hiánya rajzolódott ki, amihez a hideg kék árnyalatai remekül illettek. A szobában minden tárgy üvegbe volt burkolva, kivéve egy hintaszéket, amelyben az apa meghalt. Ezen a hintaszéken bukkantak fel egyedül földszínek és organikus formák – utalva ezzel a pozitív apafigurára, az ő természetes, valós személyiségére, amely a párbeszédekből egyértelművé és meghatározóvá vált. (…) A hintaszék több szempontból is fontos. A tér közepén van, folyamatosan fenntartja az apa emlékét, jelenlétét, az az egyetlen szabadon hagyott tárgy – a többi üvegbe burkolt elem a kirakatok és kiállítások hangulatát, minőségét idézi. Kirakat-élet, kirakat-szeretet, kirakat-anya: a szándék és a jelentés egyértelmű, a díszlet talál. A hintaszékben cserélődnek az emberek. Mindenki sorban odaül az apa egykori helyére: mindenki egyenként megérti az ő helyzetét, átlátja az eseményeket. A fizikai pozíció és az anyával kapcsolatos nézőpont összefonódik.

Gergely Borbála: Egy hintaszék szárnycsapásai – A pelikán, transindex.ro, 2016. március 4.

 
A Pelikán valóságtöltete jelentősen megfogyatkozott, ezzel szemben felfokozódott a szöveg költőisége. Véletlenül se gondoljunk azonban valamiféle romantikus költőiségre. Itt egy sötét, kemény, agresszív, harapós költőiséggel állunk szemben, amelyet végérvényesen és félreérthetetlenül meghatároznak a „romlás virágai”. A naturalista jelleg is jobban érvényesül, úgy a szövegben, mint az előadásban. A csúcspontot abban a szörnyű jelenetben éri el, ahol Gerda bosszút áll azon, aki kiéheztette és fejletlenné tette őt: arra kényszeríti, hogy lenyelje az anya fényűző ruháiról lecsorgó utálatos pépet. A jelenet jól átgondolt, egyáltalán nem túlzó vagy elhúzódó, gondos „megtervezése” testi és érzéki szinten hat a nézőközönségre. (…) Felix Alexa jól élt azzal a lehetőséggel, hogy két nagy színésszel dolgozhat együtt. Imola Kézdi kifogástalanul adja a ripacsot, a hamis pátoszt, tökéletesen alakít a pelikán meséjével való hazug összehasonlítás jelenetében, és példamutató, amikor arra kényszerítik, hogy lenyelje a pépet. Bogdán Zsolt rafináltan, takarékos eszközökkel közvetíti Axel alakoskodását, alapvető erkölcstelenségét. Ez az Axel diszkrét, alattomos, rideg, számító, és mindennek következményeként uralkodó típus. Ami Kántor Melindát illeti: sikerül pregnánsan alakítania néhány rövid jelenetében. A rendező munkájának azonban nem az a legnagyobb érdeme, hogy szépen teljesít három imponáló múltú színésszel – hanem az a mód, ahogy a fiatal Imre Évát és Árus Pétert irányította (Gerda illetve Fredrik szerepében). Nagyon fiatal és nagyon tehetséges színészek ők, akik ragyogóan abszolváltak egy igen nehéz vizsgán. Nem, Felix Alexa nem helyezte át a hangsúlyokat, nem változtatott a szerepek fontosságán, nem bontotta meg Strindberg írásának egyensúlyát. Más eszközökkel, sokkal finomabb módon vesz rá bennünket arra, hogy e két fiatal, pályája kezdetén álló színészt, akik voltaképpen most szembesültek életük első nagy szakmai próbatételével, a jövőben is nagy figyelemmel kövessük.

Mircea Morariu: Florile răului [A romlás virágai], Adevărul, 2016. március 17.