Caravaggio: egy kortárs művész, a lehető legelviselhetetlenebb fajtából. Szélsőségesen tehetséges, és ráadásul képtelen hazudni, de még az „egyrészt-másrészt” mellébeszélése is nehezére esik. A pénz sem nagyon érdekli: bár ő zsebeli be a legnagyobb honoráriumokat, rendszerint mindent elver (értsd: megoszt) az Ortaccio kétes hírű figuráinak a társaságában, akik közül a legszentebb képeihez a modelljeit is választja.

A rangot megveti, nem lesz belőle aranyláncos akadémikus például, holott az akadémikusok, akik közül többen a legádázabb ellenségei is voltak, fogcsikorgatva elismerik, hogy a késő reneszánsz és a kora barokk legnagyobb tehetségével van dolguk.

Embert öl: ma már úgy tudjuk, hogy szabályos, de Rómában szigorúan tiltott párbajban leszúrja a szent város egyik legmenőbb stricijét.  

A legjobb helyekről kapja a megrendeléseket, még a Szent Péter-bazilikának is fest, de megelégszik mégis egyetlen rend ruhával, amit a teljes elrongyolódásig visel.

Nem marad utána semmi, azon a meglehetősen szűkre szabott életművön kívül, ami nélkül viszont ma sem Rembrandt, sem mondjuk a fotográfia művészete, vagy pedig a valódi színházi világítás-művészet nem képzelhető el. 

Halála után mintegy kétszáz évig elfelejtettük, mert így kívánta meg intellektuális és spirituális kényelmünk.   

Caravaggio: egy kényelmetlen ember, akinek a szentség kiáradásáról talán a legmélyebb tapasztalatai voltak a nyugati kultúrában. Alig elviselhető kortársunk.
Visky András