A felszín egy kivételes játékmód (a kolozsvári színházban soha ehhez foghatót nem láttam), ami az egyszerűség, hétköznapiság („aluljátszás”, ahogy a szakirodalom nevezi), olyan természetesség és „kicsi” realizmus, teatralitás mentes jelenlét, ami kevés érzelmi kifejezésre, díszítésre ad lehetőséget. Mintha maga az élet volna. Persze nem az, mert a VR szemüveg az első elidegenítési mód, egyfajta esztétizálása ennek a hétköznapiságnak.
A színészek kivételesen beszélik ezt a játéknyelvet, különösen meglepő Bács Miklós az orvos apa szerepében, akinek pályáján még csak hasonlót sem láttam. Sinkó Ferenc, Pethő Anikó, Györgyjakab Enikő, Marosán Csaba, Imre Éva és a ritkán látható Tordai Tekla – nagyszerűek. Együttlétük magától értetődő, könnyű. Olykor az improvizáció benyomását keltik, holott nincs erre lehetőség, ha filmnek és színpadnak szinkronban kell lennie. Annyira életszerű, hogy nem lehet megunni.
A szemüveg rendkívül közel hozza ezt a világot, anélkül, hogy változtatna a fix színházi fókuszon (vagyis nincsenek közeliek, vágások, csak totál van), mégis olyan, mintha mikroszkópba néznénk és közelről tanulmányoznánk egy fantasztikusan eleven, tevékeny és intenzív életet élő hangyabolyt. Hiszen szó szerint a szemünk előtt zajlik mindez.
Az Adrian Sitaru rendezte Illegitim talán a 2018-as év egyik legfontosabb újdonsága, éppen a feldolgozott témák miatt, de azért is, ahogy a témákat színpadra állítja, felmutatja a nézőnek, majd sajátos, modern technikával felboncolja őket, miközben kérdéseket tesz fel – ezáltal átfogó képet alkot egy olyan látásmódról, amely túlságosan beszűkült egy ilyen nagy és érzékeny téma befogadásához. Mindezt kiegészíti a színészek szép teljesítménye és egy technikai újdonság, egyszóval az előadás megérdemli, hogy minden színházkedvelő felírja a néznivalók közé.
Ez a radikálisan új szituáció megdöbbenti és provokálja a nézőt. Az alkotók (Adrian Sitaru debütjére gondolok!) és a producerek bátor gesztusa (nem egyszerű, nem is olcsó feladat a VR felszerelése a színpadon!) arra ösztönzi a nézőket, hogy részt vegyenek ebben a magával ragadó játékban, amelynek minden esélye megvan arra, hogy rendkívül érdekes és értékes nyomokat hagyjon bennük.
Úgy tűnik, a szakszerűen és intelligens módon bevetett digitális videótechnika képes forradalmasítani a színházat és a filmet egyaránt, anélkül, hogy megnyirbálná a két műfaj hagyományos jellegzetességeit. Továbbra is előtérben marad az érzelem, a gondolat, a testi közelség érzékisége a színpadon, és az a cerebrális távolítás, amelyet a vászon hoz létre a néző, és a tekintet tárgya között.
- Tranzit Feszt, Szatmárnémeti, 2018
- Fest(in) pe Bulevard Fesztivál, Bukarest, 2018
- Legjobb előadás díja, Fest(in) pe Bulevard, 2018
- Legjobb férfi főszereplő díja (Bács Miklós), Fest(in) pe Bulevard, 2018
A bemutató dátuma: 2018. február 17.
Adott egy szétesőfélben levő, zilált család, amelyből hiányzik az anya. Minden családtag a saját előítéleteivel küzd, és mindegyiküknek megvan a maga igazsága. Világunk kicsinyített mása ez, saját ítélőképességünk buktatóira, torz világnézetünk által okozott közönyünkre ismerhetünk benne, mi, egyszerű emberek és filozófusok egyaránt. Folyamatosan láthatatlan szemüveget, szemellenzőt, vagy színes lencsét viselünk, csak azt látjuk, amit látni szeretnénk, ami kényelmes, amit megtanultunk látni. Megállíthatatlanul forgunk körbe, párhuzamos valóságokat élünk meg. Van-e lehetőségünk felülemelkedni mindezen? Lehet, hogy a feltétlen szeretet hiányzik ehhez, ahogy az anya hiánya érezhető a családban.
Adrian Sitaru
Műsorfüzet