Ezek a gyakorlatok pedig elsősorban a játék intenzív terében lévő testre és a játék intenzív idejében való koncentrált egymásra figyelésre irányulnak. Sinkó rendezői világának jellemző elemei, súlypontjai: testek a térben, melyek valamiképpen – de mindenképp felfokozott figyelemmel – viszonyulnak egymáshoz. (Vagy időnként felfokozott figyelemmel nem viszonyulnak egymáshoz.) A történések sodrásában vannak aztán egyéni pillanatok, mikor egy-egy játszó próbál hozzánk, szemben ülőkhöz viszonyulni. A ruhák (melyek valójában ebben a közegben óhatatlanul jelmezek) lekerülésével a testek is egyre hangsúlyosabbá válnak. (…)
A hiány kulcsszó a Hormon rendszerében, és trükkös avagy varázslatos módon éri el, hogy a valós, a játéktérben és -időben lezajlott dolgok után érzett hiányérzet felől gondoljuk át újra, miben is vettünk részt. Részt vettünk-e egyáltalán. És ha a vége után érzett, szándékosan generált hiányérzet felől nézzük, akkor már nem rójuk fel az elrabolt időt, hanem az elszalasztott szertartás idejeként kezdünk tekinteni rá, mitikus időként, melybe lehetőségünk lett volna belépni, és nem éltünk a lehetőséggel. Az igazság az, hogy a többes szám használata indokolatlan. Én így jártam, így értelmeztem.
Az előadás legtöbb mozdulata elsődleges, szinte mondhatnám, hogy rituális, de minden ünnepélyességtől és patetikumtól mentesen. Események. És minden másodlagos és többedleges tartalom a néző felől jön. (…)
Az előadás kísérletezve, őszinte bizalommal fordul a nézők és a nézői fantázia felé. A különösebb konkrét tartalom, történet és konfliktus hiánya üdítően hat ebben az esetben, de könnyen ragadhat a művészkedés és felszínesség szintjén is. Az alkotók és előadók ritmusérzéke, és az előadók külön-külön is egyszerű és szabad jelenléte pedig felhívja magára és szinte végig fenntartja a figyelmet. De azt sem nevezném unalomnak, amikor nem éppen az köt le, ami körülöttem, vagy a színpadon zajlik. Érezni lehet, hogy a tekintet előbb-utóbb ismét találkozik.
Ez az előadás, amely szűkösen méri a szavakat, és melynek látványvilága sem segíti a szemiotikai olvasat megszületését, a performatív aktus megvalósítását és befogadását egyaránt az idő múlatásának egyszerű, és önmagában elégséges módjának tekinti. Az élet és a művészet ideje között (immár) nincs rangsorolás. A konfliktus, a tetőpontok, a nagyfeszültségű pillanatok mintha már lezajlottak volna, talán éppen azelőtt, hogy beléptünk az „előadás” helyszínére. A művészi szándék ily módon egy laza mozdulattal elindítja saját összeomlását.
A kolozsvári magyar színház új előadása provokáció, amely szembeállít a folytonos (mentális) ingerlést és megfejtésre váró jelentéseket igénylő kielégületlenségünkkel, melyek esetleges megfejtése után vállon veregethetjük magunkat. Ezúttal azonban a megjutalmazásunk nem lesz azonnali.
Továbbra is hiánypótló, kísérletező színházzal van dolgunk, ám a felvetett téma – akárcsak a #hattyúdal esetében – fájdalmasan időszerű. Az abszurd színház megjelenése óta folyamatosan időszerű. Az emberek közötti kommunikációról van szó, arról, hogy hogyan töltjük el az egymásra nézésre, egymás megértésére és megismerésére kapott időt, nyelvtől, foglalkozástól, vágyainktól függetlenül. Talán ez az oka annak, hogy az előadást alkotó öt jelenet közül az első három nyelven játszódik: angolul, románul és magyarul. Szólunk egymáshoz, megkapjuk az üzenetet, felfogjuk az értelmét, elviseljük, netán elfogadjuk a másikat, megértjük egymást?
Nem csodálatos, amikor valakivel együtt hallgatunk zenét – vagy nézzük a tévét? Ami természetes és magától értetődő, az nem igényel orvosi szakvéleményt. (…) Együtt keressük, együtt hívjuk életre az öröm hormonjait. Együtt óvakodunk az idő ketyegésétől, a külvilág felől jövő virtuális erőszaktól – ilyen „próbálkozás” a bokszzsák, amely a szereplők között leng ide-oda, de az is, amikor a hormonok a félelemre vagy stresszhelyzetre adott válaszként lépnek működésbe. „Mi más az ember, mint a kapcsolatok gombolyaga?” – teszi fel a költői kérdést Antoine de Saint-Exupéry, amikor rámutat, mennyire fontosak e kapcsolatok.
E. Isac u. 26-28, 
