Gloria Victis 1956 - Dicsőség a legyőzötteknek

Albert Júlia önálló műsora az 1956-os forradalom emlékére

Stúdió


A bemutató dátuma: 2010. október 23.
ELHANGZIK:
1. József Attila: Levegőt
2. Névtelen: Októberi kiáltvány (részlet)
3. Rakovszky József: 1956, október 23 (részlet)
4. Magyari Lajos: Budapest 1956 (részlet)
5. Kozma László: Az első napon (Sinkovits Imrének)
6. Faludy György: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag (részlet)
7. Sinka István: Üdv néked ifjúság
8. Kónya Lajos: A magyarokhoz (részlet)
9. Örkény István: Fohász Budapestért (részlet)
10. Ignácz Róza: Igazat játszottak (részlet)
11. Szőcs Géza: A Pesti srácok
12. Népi lelemény
13. Képes Géza: Tank-parádé (részlet)
14. Zelk Zoltán: Feltámadás
15. Benjámin László: Elesettek
16. Gloria Victis
      Jean Cocteau idézet
      Albert Camus: A magyarok vére (részlet)
      Ramon Cué Romano: Magadra hagytunk tégedet (részlet)
17. Márai Sándor: Mennyből az angyal      
18. Nagy László: Varjú – koszorú
19. Csoóri Sándor: Emlékezés 1956 novemberére
20. Szabédi László: A pernek vége
21. Wittner Mária: „A nép nevében”
22. Kassák Lajos: Az áruló
23. Szabédi László: Mit árultok
24. Nagy Gáspár: Ragozások az úgynevezett puha diktatúra emlékkönyvéből
25. Pilinszky János: Vesztőhely télen
26. Nagy Gáspár: Öröknyár: Elmúltam 9 éves
27. Nagy Gáspár: Valahol örökké
28. Kannás Alajos: A tanítványok
29. Dr. Somkuti Gabriella: Kihantolás a 301-ben (Nagy Imre emlékére)
30. Bartis Ferenc: Megbocsátási válságban
31.  Székely János: Semmi – soha
32. Csanádi Béla: Tanú vagyok
33. Adorján András: Mi volt 1956, barátom?
34. Nagy Gáspár: Barátom
35. Bartis Ferenc: Utószó
      


Fellépnek a Kolozsvári Transzilvánia Filharmónia zenészei:
Csép Anna-Júlia (hegedű)
Dénes Csongor (hegedű)
Király Erzsébet (brácsa)
Wilhelem András (cselló)
A Nagykörúton megdöbbentő látvány tárult a szemünk elé: a villamossíneken egy meggyújtott teherautó lángolt. A kockakövek felszedve hevertek a sínek között. Csodálkozó szemekkel bámultunk a lángoló autóra, s engem valami szorongás fogott el: délután ilyesmire nem is gondoltunk, nem ezt akartuk mi délelőtt, amikor fellelkesítve Budapestet kivágattuk az idegen címert a zászlókból... Ha így folytatódik, akkor csakhamar megszólalhatnak a fegyverek is...
És megszólaltak. (...)
Még nem értük el a sarkot, amikor magyar tankok érkeztek, magasra tűzött nemzetiszínű zászlókkal. A harckocsikon a katonák mellett diákok éljeneztek. Az előbb, amikor befordultak az Astoria felől, még csak annyit lehetett látni, hogy |kidöntik a KRESZ-tábla oszlopát, és legyalulják a járda sarkát. Az eleje még nem érte el a Múzeum-kert szögletét sem, amikor megálltak. Végig, az egész oszlop. A végét nem láttuk, az kint lógott a Kiskörúton. Akkor történt az, hogy a parancsnokuk felmászott a sarkon megállt tankra, és szózatot intézett az ott gyülekezőkhöz, akik – mint mi is – inkább iszkoltak volna már hazafelé. De ahogy a tiszt felmászott a tankra, megint odaszivárgott a tömeg. A tiszt megmondta a nevét (nem emlékszem rá, de a keresztneve, azt hiszem, Béla volt), és azt mondta, hogy ő csepeli munkásfiatalként került tiszti pályára. Ő nem fog munkásokra és diákokra lövetni. Ők éppúgy megszenvedték az elmúlt éveket, mint a civil lakosság, neki az az ellensége, aki itt a népre lő.
Akkor éljenezték meg, és akkor másztak fel a tankokra a nagyobb – talán egyetemista – diákok, az oszlop tovább indult, de aztán hamarosan megtorpant útja. A hír szájról szájra futott végig a városon (mint megtudtam később): „A honvédség velünk van!”

(Simonffy András: A forradalom napjai, részletek)