---

Mint múlnak el a megtörtént tájak
És elmúlok én, ki megtörténtem.
Minden mozdulat új tájat ölel
És új, idegen vagyok én: az ölelő.
Viasz figurák: én, én. Tegnapról és előbbről.
Lágyanyag testek az emléklámpákkal:
hatosos tükörpalota sorakoztat engem mögöttem:
mi furcsa játék ez. Egyenként állok az elmúlt napok
kapujában.
Mennyi halottat hordozok magamban:
préselt, felfujható ént, sokat.
Egy préselt világot: a tájakat
s kinyújtott tenyeremen hintáztatom e felfújt gömböt:
a földet.
Embernek lenni:
szeretni önnön erőnket.
De az öntudat ökle
a tükört cserepekre töri szét.
(Márai Sándor: A múló tájak)