2000-ben történt, hogy egy baráti házaspárnál egy addig nem ismert házaspárral együtt voltunk meghívva. A hölgynek nemrég halt meg az édesanyja, és az iratokat kezdte rendezni. Édesapja korábban meghalt, és az ő irataira is sort kellett keríteni. Kiderült, hogy az édesapjának volt egy korábbi házassága, abból gyerek is született, vagyis egy féltestvér, akiről soha nem beszéltek. Az édesapa elvált, hogy a keresztény feleségét és a gyerekét ne érintsék a zsidótörvények, eladta a házukat, a pénzből az elvált feleség és a gyerek ki tudott vándorolni, ő pedig itthon bujkálva élte túl a világháborút. Soha többé nem találkoztak. Az apa újra nősült, az első gyereke tizenéves korában halt meg Dél-Amerikában.

Másnap felhívtam az újonnan megismert házaspárt, és engedélyt kértem, hogy a történetből darabot írhassak; megkaptam. Adva volt egy tőlem független szituáció és történet, csak a reáliákat kellett megtalálnom.

Adva volt 1941 július 24., a zsidótörvény megjelenésének napja, amikor az apa a válás mellett döntött. Elolvastam az újságokat, természetesen néhány hónappal korábbról kezdtem, hogy megértsem a folyamatot, amellyel a szereplőim tisztában voltak. Érdekesnek találtam, hogy már elrendelték az elsötétítést, ráadásul különböző helyeken különböző időpontokban vezették be, akárcsak a jobboldali közlekedést; vonzódom a történelem produkálta groteszk véletlenekhez. Ilyen hülyeségeket író nem tud kitalálni, csak a valóság. Egy híres író szintén híres özvegye a darab bemutatója után a Holmiban – egyébként a nevemet nem említve – megtámadott, amiért ilyen hülyeségeket állítok, hiszen ő jól emlékszik rá, írta, hogy az elsötétítést mindenütt ugyanabban az időpontban vezették be. Utánanéztem, a jövendő híres író jövendő híres özvegye Erdélyben élt még akkor, és fogalma sem volt róla, mi zajlik ‘41 nyarán Budapesten. Én se tudhattam még persze, öt évvel később születtem.

Mindenképpen kamaradrámát, szinte francia klasszicista drámát, vagyis erősen stilizált művet szerettem volna összehozni, a mozgásokra és a gesztusokra ezért írtam elő a szertartásosságot. Nem kedvelem a naturalizmust, azt pedig különösen utálom, hogy a színészek összevissza nyomorgatják és csócsálják egymást a színpadon. A zárt formát az utójátékban kinyitottam a nem túl derűs jövő felé, ez a Vígszínházban okozott némi ellenkezést, de Marton László, aki aztán másodszor is megrendezte a darabot, végül belátta, hogy az imitált és mesterkélt forma szétverése funkcionális.

A parlamenti felszólalásokból sok disznóság kiderült, amit később letagadtak. Az is kiderült, hogy ami Magyarországon, a béke szigetén következett, azt előre lehetett látni, és sokan előre is látták. A konkrétumokhoz való ragaszkodás nem jelenti azt, hogy az ember ne költői teret hozna létre a színpadon.

Amint a nagyon megformált mondatokat eleven emberek mondják ki, akik botot nyelve ülnek szinte mozdulatlanul, a szöveg megtestesül, és mennél stilizáltabb a játék, annál inkább. Az ilyen szöveget játszásra szánja az ember, mert novellában vagy esszében hatástalan lenne.

Törvény általi megkülönböztetés korábban is volt, azóta is van sok helyütt a világon, és az írott törvénynél általában erősebb az íratlan törvény, a szokásjog. Engem a szélsőségesen drámai helyzet fogott meg, és nem felvilágosítani akartam a nézőket. A külsődleges törvény belsővé válik, és két, egymást őszintén szerető ember másfél óra alatt végleg meggyűlöli egymást. Ha jól játsszák, a befogadó beleborzad.

Nem tudom, megírnám-e, ha most hallanám ezt a sztorit először. Talán más forma jutna az eszembe, de mindenképpen örülök, hogy ilyen formájú darabot is írhattam egyszer.