A 19. századi kolozsvári színház legfontosabb ünnepe a Farkas utcai első magyar kőszínház megnyitója mellett kétségkívül az erdélyi magyar hivatásos színjátszás centenáriuma volt. A korban népszerűvé váló jubileumi ünnepségek sorába csatlakozó, annak nemzetközileg rögzült mintáit, forgatókönyvét lokális tartalommal feltöltő háromnapos ünnepséget rekordgyorsasággal szervezték meg.
Az erdélyi nemes ifjak társulata 1792-ben, két évvel a Kelemen László-féle első magyar, Budán bemutatkozó színtársulat után alakult meg, játékengedélyüket október 2-án kapták meg az erdélyi országgyűléstől. Száz évvel később, 1892 szeptemberében az egyetem és az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtárát vezető, az egyetemen is tanító Ferenczi Zoltán a Kolozsvár napilapban közölt egy cikket a közelgő évfordulóról, sürgetve megünneplését. Ezzel kezdetét vette az a szűk kéthónapnyi időszak, amely alatt a város és a színház megszervezte a három napos centenáriumi ünnepséget, ezzel megidézve a kolozsvári színjátszás történetét. Rögtön az elején fontos kérdést kellett tisztázni: mikor volt az 1792-es első előadás, ebből következően pedig melyik lesz a centenárium napja? Különböző források ugyanis eltérő dátumokról írtak, eldönthetetlennek tűnt, hogy 1792 november 11., december 11., 16. vagy 17. volt a társulat bemutatkozásának napja a Rhédey-házban. Ferenczi végül a november 11-et jelölte ki, kétségtelenül nem függetlenül attól, hogy ez volt a szintén centenáriumot ünneplő Katona József – aki a Bánk bán által kötődött a kolozsvári színházhoz – születésének napja is, azaz, ahogy azt a meghívókra is rányomtatták: „a magyar állandó színművészet és a legnagyobb magyar drámaíró ugyanegy napon születtek”. Ennek tiszteletére az ünnep előestjén, 1892. november 10-én a Bánk bánt játszották.
Évtizedekkel később tisztázódott csak, hogy a két évforduló valójában nem esik egybe, Katona egy évvel korábban született, az erdélyi nemes ifjak pedig 1792. december 17-én léptek fel először a kolozsvári közönség előtt.[1]
Az 1892. november 11-i centenárium a színház történetének – pontosabban egy akkor és ott elbeszélhető és fontosnak tartott történetnek – színrevitele volt. Ferenczi Zoltán Száz év előtt címmel írt alkalmi darabot,[2] ennek két felvonása az első társulat megalakulását, illetve a játszóengedélyt megadó országgyűlést mutatja be, kicsit összevonva és leegyszerűsítve a történetet, műfajhoz és közönséghez adaptálva.
Az ünnep után megjelent Emlékkönyvből a színészekről jelmezben készült fényképek is fennmaradtak. Érdekes egyidejű egyidejűtlenség ez, egy pillanatra egyszerre látjuk az 1792-es társulat tagjait és a folyamatos színjátszó hagyomány következtében az utódaiknak számító színészeket, akik száz évvel később Kolozsvárra szerződtek. Összemosódik az előd és az utód, Fejér Rozália és Maróthy Margit, Kótsi Patkó János és Ráthonyi Ákos, Fejér János és Gál Gyula. Egy évszázaddal később már nem a Rhédey-ház báltermében vagy egyéb alkalmi játszóhelyeken álltak a közönség elé az utódok, hanem abban a Farkas utcai színházépületben,  amelynek megépítése egyenes következménye volt a Fejér-féle társulat megalakulásának.
Ehhez nagyon hasonlít az ünnepi műsor zárómozzanata, a Theodor Körner Zrínyijéből bemutatott két élőkép. 1821-ben a Farkas utcai színházat ezzel a szomorújátékkal nyitották meg, szereplői arisztokrata műkedvelők, a színház megépülésének támogatói voltak. A Zrínyi-motívum, különböző variációkban vissza-visszatért a színház ünnepein mint a kőszínház megnyitására való utalás. Éppen ezért volt kiemelt szerepe a centenáriumon is: a lehető legtudatosabban megidézni a nyitóelőadást, illetve ennek két fontos – és nem véletlenül sok szereplőt felvonultató – jelenetét, Zrínyi esküjét és kirohanását. A szervezők ötlete az volt, hogy az erdélyi nemesek közül kerüljenek ki az élőképek szereplői. Bevonták a szervezésbe gróf Béldi Ákosné gróf Bethlen Emmát, a megyei főispán feleségét, aki célzottan a korai mecénás arisztokrata családok leszármazottjait kereste meg, felkérésére Wesselényik, Bethlenek, Telekik nevei sorakoztak a résztvevők között.
Az egyik tudósítás szerint „egy percig csakugyan úgy tetszett, hogy megelevenedett a régi történet a képek ábrázolói által, kik túlnyomó részben az országrész arisztokráciájának legkiválóbbjai.”[3] Az élőképek a történelem néhány percig jelenvalóvá tett pillanataivá váltak, az időbeli távolságot kitakarva az arisztokrácia egyszerre testesítette meg önmagát, őseit és a rendi társadalmat. Ez egy olyan értelmezési lehetőséget is felvetett, mintha az elmúlt száz év alatt semmi nem változott volna, mintha a színház ugyanúgy, ugyanazokkal a mecénásokkal működne. Ezzel szemben a valóságban minden megváltozott és a színház vezetőségében éppen a centenárium okán merült fel újra az intézmény fenntarthatóságának visszatérő problémája és a megoldásként remélt állami kezelés kérdése. Ettől függetlenül a résztvevők boldogan ülték a három napig tartó ünnepet.

Szabó-Reznek Eszter