Tegnap, április 17-én délután a színház nagytermében ünnepélyes keretek közt átadták az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület hagyományos díjait.
“Az erdélyi magyar színjátszás több évtizedét meghatározó korszakalkotó színészetéért” Kovács György-díjban részesült Csíky András színművész, színházunk nyugalmazott művésze " valamint Poór Lili-díjat kapott Kézdi Imola színésznő „pályáján elért látványos sikereinek elismeréséül”.
Gratulálunk Csíky Andrásnak és  Kézdi Imolának!
 
CSÍKY ANDRÁS LAUDÁCIÓJA
"A színház születése összefügg az emberi természet alapvonásával: viszonyulni kíván az őt körülvevő világhoz, majd a fejlettség bizonyos fokán formálni is kívánja a sorsát irányító erőket. Shakespeare ezt az örök küldetést így fogalmazta meg: „Ki kell mondani hány az óra”. A született színész-alkat a művész eme örök korparancsát nem megtanulja, hanem zsigeri ingert érez, hogy világgá kiáltsa: hány az óra. Az ilyen alkati szerepformálásaiból mindig kibújik a szög a zsákból: játszhat totalitarista ideológiák szolgájává züllesztett szöveget, évezredekkel ezelőtt keletkezett művet, vagy éppenséggel kortársi dilemmákat boncolgató partitúrát, a tehetséggel megáldott/ megvert színész mindenkor tükröt tart korának. Ahogyan Áprily fogalmazott: a kor falára vésett üzenet legyen a művész szava.
Csiky Andrást az ilyen „vátesz” alkatú művészek csoportjába vetette a sors. Az én külön, virtuális színháztörténetem képes színháztörténet. A feljegyzésre méltó pályák mellé egy-egy alakítás valamely jellegzetes mozzanata rögzül. Csiky András törzslapján az első ilyen pillanatfelvételem Osborne: Dühöngő ifjúság című darabjából való. A mű szűlőhazájában, 1956-ban, keletkezésekor, a modern angol színház történetében vízválasztó volt. A kritika feljegyzi, ott a helyszínen felismerték, hogy a bemutató estéjén nem egy mű győzött, hanem egy ügy: egy éjszaka lerázták a sok éves letargiát, a színház néhány óra alatt felnőtt a korhoz, amelytől évtizedetek óta leszakadt. Amikor az 1953-ban, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet végzős hallgatóiból alakult szatmári színház műsorra tűzhette a darabot, ugyanilyen megráző erővel hatott a totalitarista diktatúra béklyóiban vergődő fásult, bénült nemzedékünkre. A fehér izzásig fűtött szenvedély, ami Csiky András Jimmy Porter alakításából áradt, a vállalkozó kedvnek, jó szándéknak s a tehetetlenségnek, a változtatni akarásnak, megtorpanásnak és az újból nekilendülésnek az a különös, erőtől és elszántságtól tanúskodó keveréke egységes fluidummá válva sugározta impulzusait a közönség felé. Mi, nézők társadalmi programunkká emeltük a színpadról felénk áramló sugallatokat, vállaljuk a mást és másként szólás ódiumát. A közéletben mást kell tennünk: alattvalókból polgárokká kell váljunk, színházi játékmódunkban pedig új dalainkat öltöztessünk új köntösbe. Így vált Csiky András minden olyan szellemi műhelynek alkotó társává, amely a korszerű gondolkodás és művészet pilléreit építette.
A következő agyamba vett kép Camus: Caligulájából való. Nemzedékemnek bőven kijutott a zsarnokból. Döbbenten láttuk, hogy Csikyt a figurában nem a lélektani extrémitások érdekelték, hanem a zsarnok és a társadalom viszonya. Nagy közéleti és emberi bátorságról, gondolkodói tisztességról tanúságot téve, inkább arra irányította figyelmünket, hogy hol lehet a félelem, a megalkuvás, a szolgalelkűség határa. Ez a téma elkísérte egész pályáján, a kérdésre adott válasza művészi ars poeticájának tekinthető. Ezt a választ cask a rendszerváltás után mondhatta el nyíltan, amikor szerepet vállalt Székely János Caligula helytartójában, s világgá kiálthatta a színpadról az emberi és művészi helytállás credoját: „A hatalom természetes végső határa az a pont, ameddig az alattvalók hűsége kitart; ha nincs ilyen pont méltóságát veszti az emberélet. Szégyen lesz leélni”.
Az emberhez méltó életről szólva, képzeletbeli színháztörténeti albumokban ehhez a témához kapcsolódóan egy kolozsvári Hamlet előadás képe társul. Csiky Horatiot játszotta, s az előadás úgy zárul, hogy a leereszkedő vasfüggöny és a színpad deszkái között keskeny résen még sikerül kikusznia, mielőtt a lezúduló vasmonstrum hermetikusan lezárja, kiszigeteli a világból a színházteret. Az a Hamlet az alkotás és hatalom viszonyára kihegyezett előadás volt. A Shakespeare maszkban megjelenő Színészkirályt az Egérfogó jelenetben, aki ott és akkor a kultúrát testesítette meg, keresztre feszítették. Horatio-Csiky András, aki az értelmet, a műveltséget mentő szerepkört elevenítette meg abban az olvasatban, ezzel a meneküléssel jelezte: őrizzük kultúránk alapértékeit.
Szinte szükségtelen tovább pörgetni képzeletbeli színháztörténeti albumom lapjait: e három képből egy életút állt össze, az a több száz szerep, amit életre keltett a fentelemzett emberi - művészi attitude által kicövekelt úton haladt.
Egy pontosítással azért tartozom. Az Osborne darabot Szatmárnémetiben nem Dühöngő ifjúság címen játszották, hanem Nézz vissza haraggal cím jelent meg a plakáton. A mű szatmári előadásáról szólva, azért használtam az eredeti címet, mert Csiky olvasatában az életpályáját meghatározó szerepformálásra jelemzőbb a dühöngés, a gúzsba kötve táncolás szándéka, mint a belenyugvó, nosztalgikus visszapillantás. Ezt a játékos gondolattársításra alkalmat nyújtó színháztörténeti epizódot azért említem, hogy megkérdezhessem Csiky Andrástól: ugye nem néz vissza haraggal. A letűnt korra van miért haragudnia, de pályájára büszke lehet, férfi munka volt, ahogyan ő fogalmazott: mindig elment a falig.
A sors elégtétele, hogy az a fal leomlott. A falromboló indulat megkelesztésében az ő munkája, katartikus művészete is kovász volt. Ezt köszönjük és az EMKE-díj átnyújtása egyben jelképes főhajtás is életműve előtt."
Dr. Kötő József
 


KÉZDI IMOLA LAUDÁCIÓJA
"Amikor elvállaltam Kézdi Imola laudálását, azt gondoltam: alapjában véve könnyű dolgom lesz. Egyrészt, mert Kézdi Imola  tehetséges, szép, kedves, de inkább úgy fogalmaznék: elsősorban tehetséges, és csak azután szép és kedves. Másrészt egy kritikus számára ideális állapot: csak dicsérni kell. Az pedig nem nehéz az ő esetében, megtettem eddig is, több alkalommal.
Minden alkotó ember számára fontos a visszajelzés, hogy jól végzi a munkáját. A színész számára a visszajelzés első, és talán legfontosabb eszköze a közönség részéről érkező taps, hiszen ez a jelzés azonnali és azoktól kapja, akikért tulajdonképpen él és dolgozik. Minden bizonnyal, varázslatos pillanatok ezek. A tapsból pedig, szinte kivétel nélkül, nagy „adag” jutott Imolának.
Bár nem mindig ismerik el, de azért a kritika is fontos visszajelszés a színészek számára: Kézdi Imolának e téren sem lehet nagy hiányérzete, a szakma, mondjuk úgy, hogy elkényeztette, hozzáfűzném azonban: megérdemelten.
Díjak terén sem lehet panasza, fiatal kora ellenére egész sor elismerést tudhat a magáénak, elég ha csak a legutóbbit említem, az egy hónappal ezelőtt, március 15-én Budapesten átvett Jászai Mari-díjat, de fontosnak tartom megemlíteni a 2002-ben elnyert UNITER-díjat is. A 2002-ES ÉV LEGJOBB SZÍNÉSZNŐJE kitüntetést Imola a Fehér tűz, fekete tűz (Dybbuk) című előadásban nyújtott alakításáért kapta meg a Román Színházi Szövetség díjkiosztó gáláján. Ez volt egyébként első szerepe a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, amelynek ezt követően lett tagja. Addig, két évadon át a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál dolgozott, ahova 1999-ben, a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem elvégzése után szerződött. Most pedig, egy hónap leforgása alatt, még egy kitüntetést „besöpörhet”: az EMKE Poór Lili-díját. Ez már sok, gondolhatják egyesek, de, ismerve Imolát, megnyugtatom őket, nem fog „elszállni”, ő ezek után is ugyanaz marad, és még magasabbra helyezi a mércét.
„Alapjában véve könnyű dolgom lesz”, hangzott el laudációm elején, de most jövök rá, hogy elsietett kijelentés volt, hiszen még csak most kellene belekezdenem szerepei felidézésébe, a szebbnél szebb színházi pillanatok felelevenítésébe, és művészi léte mellett ugyanakkor kiemelni emberi arcát, azt a fajta közvetlenséget, amely nagyon is jellemző rá. A szűkre szabott időkeretek azonban nem engedik meg ezt a luxust, és mivel eddigi színházi írásaimban lényegesen több mindent elmondtam már Imoláról, úgy érzem, e téren nem maradok adósa.
Befejezésképpen, engedjék meg, hogy felidézzem az erdélyi magyar színjátszás egyik nagy színésznőjének a gondolatait. Orosz Lujza fogalmazta meg talán a legtalálóbban, mit jelentenek az EMKE-díjak. „Több kitüntetést is kaptam pályám során, de számomra ez a legfontosabb: mert ezt az enyéim adták”, mondta egyik beszélgetésünk alkalmával.
Őszintén gratulálok minden eddigi díjadhoz, Imola, megérdemelted őket, de ezt különösképpen érezd a magadénak, hiszen a „tieid” adták."
Köllő Katalin