A 19. századi színházi tér igen változatos műfajú rendezvényeknek adott otthont, a hagyományos előadások mellett: cirkuszba vagy vásárba illő látványosságoktól jótékonysági vacsorákig sok mindenre használták. Elég csak a színlapokon végignézni, hogy érzékeljük, mi történt a színházban egy olyan időszakban, amikor heti öt-hatszor volt előadás, és nagyon ritkák voltak az ismétlések (ha egy évadban hat-hétszer játszottak egy előadást, az már komoly sikernek számított).

Bár már az 1870-es években voltak kísérletek arra, hogy a ‒ nemzeti célokat maga elé tűző ‒színházban, illetve a színházon kívüli terekben is korlátozzák a populáris kultúra képviselőinek jelenlétét és láthatóságát, ezek a színpadon is rendszeresen megjelentek és az újdonság erejével csábították a közönséget, konkurenciájává válva annak intézménynek, amely ebben az időszakban próbálta saját státuszát definiálni. Gyakran látunk a század utolsó két évtizedében is bűvészeket, spiritisztákat, optikai mutatványokat bemutató fizikusokat, félkarú zenészeket – mindezek megférnek a Shakespeare-ciklusok, magyar drámasorozatok és különböző írói vagy királyi évfordulókra készült díszelőadások között.

Miközben popularitásuk miatt a színház vezetősége ellenezte a vásárinak titulált látványosságokat, a mechanikus képek hatottak a színház alakuló vizualitására. Ugyanakkor élőképeket, látványos csatajeleneteket, apoteózisokat is bemutattak, ilyen nagyszabású vizuális elemeket a kolozsvári színházban jellemzően ünnepnapokon alkalmaztak. Az 1880–90-es években a színház vezetősége bevezette a délutáni nép- és gyerekelőadásokat, alacsonyabb helyárakkal, táncokkal, díszmenetekkel, látványosan megfestett álomképekkel. Ez utóbbi különösen érdekes példája annak, hogy az utcai mutatványok hogyan szivárogtak be a színházi térbe és a színház hogyan vonzotta be közönség szegényebb rétegeit, gyakran a sajtó rosszallásától kísérve. Például az utcai vándorpanorámák egzotikus tájainak, csataképeinek színházi megfelelőiként a színpadon, egy-egy előadás kísérőjeként, megjelentek a külföldi opera- és balettjeleneteket ábrázoló képek vagy híres színészek portréi. De a mutatványosok által használt ködfátyolképeket is adoptálta a színház. Kolozsváron ezt a Párizsban is tanuló és mind a budai, mind a pesti Népszínházban dolgozó Molnár György rendező próbálta bevezetni rövid helyi pályafutása idején, a színházi bizottság és a sajtó azonban gyakorlatilag elűzte őt, többek között éppen a túl populárisnak vélt újításai miatt. Egy alkalommal Csepreghy Ferenc népszerű és sokat játszott Piros bugyelláris előadását a népszínműből vett, festett jeleneteket tartalmazó utcai plakátokkal hirdette meg, ebből komoly botrány alakult ki a helyi sajtó hasábjain. Ezt a fajta reklámot nem tartották egy nemzeti színházhoz méltónak, a napilapok szerzői gúnyosan utaltak arra, hogy egy, éppen a városban tartózkodó német mutatványos, Molnár plakátjait látva, azt hitte, konkurens komédiás érkezett.

A plakátok korabeli megfelelői, a színlapok egy-egy előadás meghirdetésén túl számos fontos információt tartalmaztak – például jegy- és bérletárakat, közeledő bemutatókat, vendégszerepléseket, de azt is innen lehetett megtudni, ha egy színész megbetegedett és ezért nem tud játszani. Ezek általában betűplakátok voltak, díszítés általában csak díszelőadások színlapjain jelent meg. A látványosságokat hirdető plakátok sok esetben vizuálisan is elkülönültek a többitől, feltűnőbbek, gyakran figuratív ábrákat tartalmaztak.

A színháznak jól érzékeltethetően összetett volt a viszonya a populáris kultúrával, egyszerre építette be és próbált meg elhatárolódni tőle, hol megkülönböztetve magát az utcai komédiásoktól, cirkuszi artistáktól, hol befogadva őket a színpadra. Ennek a bonyolult viszonynak anyagi megfontolásai is voltak: a mutatványosok sokkal inkább újdonságszámba mentek és elcsábították a színház közönségét, ezért országos és helyi szinten is igyekeztek korlátozni jelenlétüket. A mutatványosok vásárok idején kaphattak engedélyt a városi hatóságoktól, időnként bevételükből egy meghatározott százalékot ki kellett fizetniük a színháznak. Egy 1884-es belügyminiszteri rendelet pedig kikötötte, hogy az idő alatt, amíg egy városban egy színtársulat előadásokat tart, cirkusz, panoráma és egyéb látványosságok művelői nem kaphatnak engedélyt. Mindennek ellenére sok olyan forrást találunk, amelyek arra utalnak, a szabályokat nem mindig tartották be, a mutatványosok megtalálták az utat közönségükhöz, néha a városi köztereken, néha a színpadon.

                                                    Szabó-Reznek Eszter