A kolozsvári színház 1993 márciusában mutatta be Albert Camus A félretértés című drámáját Tompa Gábor rendezésében. A Horváth Andor (kolozsvári esszéíró, egyetemi oktató) fordításában színre vitt dráma 2024 tavaszán Mihai Măniuțiu rendezésében kel újra életre. A korabeli sajtókritikák segítségével emlékezünk az 1993-ban bemutatott produkcióra.

A félreértést Camus 1941-ben írta a megszállott Franciaországban. Saját bevallása szerint ez a mű a modern tragédia megteremtésére tett kísérlet. A színműben nehezen jutnak levegőhöz a szereplők, mint ahogy az idő tájt nehezen jutott levegőhöz mindenki. A bizonytalanság és a bizalmatlanság légköre az emberi gyengeségeket felerősíti, az erkölcsi, emberi értékek háttérbe szorulnak. A darab tehát komor, de nem teljes egészében negatív. Jan, mint egy tékozló fiú meglepni készül húsz évnyi távollét után anyját és húgát, de mivel nem fedi fel időben kilétét, egy összeesküvés áldozata lesz. Camus szerint van vigasz erre: „Arról van szó, hogy még egy igaztalan és közönyös világban is megmenekülhet az ember és megmenthet másokat is, ha a lehető legegyszerűbb módon őszinte és igazmondó”[1] – de ez a következtetés csak a dráma tragikus történései nyomán vonható le.

Következzenek olyan kritikarészletek, amelyek téziseiben a szerzők – ha egy kicsit másként is, de – többnyire egyetértenek.

Az anya szerepében Orosz Lujza minden kritikust meggyőzött. Fazakas Emese[2] számára az előadásban végig érezhető volt a megfáradt öregasszony, aki élete során több gyilkosságot követett el, de most valami azt súgja neki, hogy ezt a fiatalembert nem kell, nem szabad megölni. A (páll)[3] nevű szerző Orosz Lujza játékában találja meg a legtragikusabb, legigazibb színházi momentumot, amikor az anya látva, hogy éppen rég nem látott fiát ölték meg, maga is véget akar vetni életének. Orosz Lujza „itt méltóságteljessé vált, kevés szóval is monumentális volt és hajthatatlan. Az örömtánchoz fogható más előjelű kiemelt mozzanata volt az előadásnak, itt valóban a tragédia felrázó és megtisztító ereje suhogott.”

A fiút (Jan), Pál Tibor alakította: „tétovázó mozdulatai, lelkesen neki-nekifutamodó, majd visszafogott félemondatai mögött ott érezzük a húsz év után visszatért fiú minden zavarát, segítőkészségét. Mint egy megbabonázott kamasz téblából a két nő, anya és húg közelében. Felesége, Maria mellett kiérződik belőle a szerető férj, a nőnek oltalmat nyújtó férfi. És itt, e jelenetekben Pál Tibornak sikerül egyszerre férfinak és szorongó fiúnak lenni.”[4]

Az örömtánc jelenet a lányhoz, a fiú testvéréhez, Marthához köthető, akit Pardanschi Krisztina alakított. A tengerparti jövőről felvázolt kép és a lány lendületes örömtánca egy varázslatos pillanatot teremtett. „Pardanschi Krisztina (Martha) kemény, majdnem darabosnak tűnő alakja jól illik szerepbeli jelleméhez. Öltözete, szorosan a beret alá kényszerített haja, határozott járása, mind magában hordozza azt a kegyetlenséget, azt a végtelen önzést, melyet szerepe megkövetel tőle.”[5]

A 1994-ben módosult az előadás szereposztása: Martha szerepét Spolarics Andrea, Jan szerepét Bács Miklós vette át.

Marian Popescu Spolarics Andrea játékáról így tudósít: „Karaktere rendkívül érezhető feszültségrendszert alakít ki: az Anyával (Orosz Lujza) szembeni ritka nyugalmi rohamok, a Jannal szembeni keménység, a számítás és a gyilkossági rituálé teljesítése határozza meg a szerep nehéz kihívását. A színésznő lenyűgöz színpadi kifejezésmódjának közvetlenségével.”[6]

Irina Coroiu szerint „Bács Miklós derűs, nyitott arccal ábrázolja őt (Jant), egy közlésre vágyó fiatalembert, aki a tékozló fiú ünnepéről álmodik, arról a napról, amikor boldogságot hoz a családi otthonba.”[7]

Florica Ichim is kiemeli az alakításokat: „Orosz Lujza (Anya) hatalmas színházi élményt, Spolarics Andrea (Martha) -- tragikus izzást, a fiatal Bács Miklós -- pedig szinte kamaszos tisztaságot visz ebbe az előadásba, mint egy fájdalomcsomóba, amelynek éppen a kibogozása csak fokozza a szenvedést és így az elkeseredettséget."[8]

Kovács Zsuzsanna (Maria, Jan felesége) alakítását is méltatják a kritikusok. Kiválóan közvetíti játékával a férjét szerető, valami rosszat sejtő, és a magánytól előre irtózó nő aggodalmait. „Maria a normalitás szintjén áll, akinek Kovács Zsuzsanna az egzisztenciális őrület rögeszméjétől mentes lélek frissességével ad megható nyomatékot. Az egyszerűségre és őszinteségre törekvése abban mutatkozik meg, hogy nem akar lemondani a férjével való ártatlan, gyermeki játékosságról az ismeretlen, sötét múlt kedvéért.””[9]

A kritikusok között egyetértés van a tekintetben, hogy az egyik legkülönlegesebb jelenlétet Csíky András nyújtotta az öreg szolga szerepében. Ő egyfajta végzetként a megszólított Isten helyett válaszol. Mindössze egy mondata van, de „néma jelenlétét akkor is érezzük, ha nincs a színen, ahol úgy jár-kel, mint a múltból előbukkanó kísértet, mint aki mindennel tisztában van…”[10] Marian Popescu szerint Csíky András egy sajátos gesztusos-korporális kifejezéssel az elfojtott együttérzés világát teremti meg. „Kezdettől fogva, ő a Szolga, aki egyszerre lehet Ördög és Isten, egy dallamot keres -- a nélkülözhetetlen egzisztenciális eszencia dallamát, hogy tovább tudja vinni a kárhozat terhét.”[11]

Az előadás zenei atmoszférájához Demény Attila járult hozzá, a díszletét és jelmezét T. Thodor Ciupe tervezte. Díszletét mindegyik kritikus méltatja, hiszen „T. Th Ciupe szcenográfiailag egy különös, átláthatatlan és egyszerre átlátszó világot képzelt el, azt a szürke ablak nélküli, de üveggel és tükrökkel behintett fogadót, ahol minden pokoli reflexben omlik össze a kikerülhetetlen halálúton.”[12]

Időutazásunkat egy összegző meglátással zárjuk. „Feledhetetlen az előadás képi világa: a világítás, a metaforák, a szimbólumok. Tompa Gábor úgy rendezte meg ezt az abszúrd végzetdrámát, hogy Camus véleménye a kolozsvári közönség értő részében meggyőződéssé vált: »A színház nem játék.«”[13]

Tompa Gábor A félreértés rendezéséért megkapta a Román Színház Szövetség (UNITER) 1992-93-as évadra vonatkozó legjobb rendező díját.

Kritikákban keresni egy színházi előadás jellegét és minőségét, kicsit olyan mint a holtak között keresni az élőt. A akkori nézőkben megmaradt emlékek, lélek-lenyomatok, látványtöredékek, gondolatmorzsák táplálóak ugyan, de az igazán örvendetes, hogy ‒ egy új és más létformában ugyan, de ‒ a dráma napjainkban „feltámad", és lesz egy új előadás, amelyhez mi is viszonyulhatunk: egyetérthetünk, vagy nem, sőt félre-...

Kocsis Tünde