Schiller Stuart Mária történelmi drámáját több mint 200 éve, 1820-ban mutatta be először a kolozsvári színház, ám 1975. szeptember 20-án is színre vitte a korabeli társulat. A 49 évvel ezelőtti bemutatóra rendhagyó módon Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában került sor. Krizsán Zoltán Igazságban megjelent cikke nagy sikerű produkcióról tanúskodik.

Az előadás rendezője Horváth Béla (aki egyben a színház kiváló színésze is volt) „erősen megrövidítette a mai nézőnek valóban túl bőbeszédű szöveget, és kárpótlásul a legnépszerűbb Schiller-dráma egyes részleteinek, sőt szereplőinek hiányáért, jó néhány némajelenettel, illetve kiemelt kulcsszövegek ismétlésével helyezte az eredetinél mozgalmasabb keretbe a cselekményt.” (Krizsán Zoltán, Igazság, 1975.09.21) Ugyanakkor a tragédia végső jelenetét, a kivégzést helyezte a darab elejére, s ezután játszatta el az azt előkészítő jelenetsorokat. A színpadképet Nagy Endre jegyezte, a díszlet pedig egy Erzsébet-kori színházra utaló emelvény volt, amely hol vérpaddá, hol börtönné, hol palotává, avagy kertté alakult.

Az újságíró értékeli azt a rendezői döntést, hogy a két királynőt játszó színésznőt valóságos életkoruknak megfelelően ábrázolja, így az évtizedek óta tartó politikai és szerelmi vetélkedésük is erőteljesen és hitelesen tör a felszínre. „Bisztrai (Mária) alakítása megkapóan emberi, mélyen átélt, színeit belülről hozó. Bereczky (Júlia) ismét lenyűgöz tragikai fenségével, amelybe fanyar modernséget lop a »szűz királynő« némely hibáinak diszkrét jelzése.” (Uő, uo.)

A társulat négy nappal a marosvásárhelyi bemutató után már Szatmáron vendégszerepel. A Szatmári Hírlap szeptember 22-ei híradásában megtaláljuk az előadás fő tézisét is: „A Stuart Mária tragédiája örök élő üzenet amellett, hogy az ember erkölcsi erejét még a halál sem törheti meg: az embert el lehet pusztítani, de az emberséget nem lehet térdre kényszeríteni. A hatalom pedig, ha még abban a látszatban is jelentkezik, hogy a „cél szentesíti az eszközt" ‒ amint erkölcstelenné válik, önmagát semmisíti meg.”

A kolozsvári bemutatóra 1975. december 17-éig várni kellet. Ezt a produkciót viszont az egyetlen fennmaradt kritika elmarasztalja, Szőcs István ugyanis számonkéri a rendezőn és a társulaton a schilleri utasításokhoz való hűséget és nem üdvözli a színrevitelben a „modernséget”. (Előre, 1975.12.27.)

Dokumentációs Tárunkban megmaradtak Schranz Kunovits Edit jelmeztervei. Különleges egymás mellett látni a tervező vázlatrajzait és az előadásfotókon a kész jelmezekben feszítő színészeket.

Kocsis Tünde

Képjegyzék

1. Nagy Dezső, Bisztrai Mária, Pásztor János
2. Nagy Dezső, Bereczky Júlia, Péterffy Gyula, Senkálszky Endre
3. Bisztrai Mária, Szalay Ilona
4. Bisztrai Mária, Pásztor János
5. Péterffy Gyula, Bereczky Júlia
6. Bisztrai Mária
7. Bereczky Júlia
8. Bereczky Júlia, Bisztrai Mária
9. Bisztrai Mária, Ille Ferenc
10. Senkálszky Endre, Bereczky Júlia
11. Csoportjelenet, középen Bisztrai Mária
12. Bisztrai Mária, Bereczky Júlia
13. Senkálszky Endre, Geréb Attila, Bereczky Júlia
14. Bisztrai Mária, X

1. Erzsébet kiálynő, Bereczky Júlia
2. Erzsébet kiálynő, Bereczky Júlia
3. Stuart Mária, Bisztrai Mária
4. Stuart Mária, Bisztrai Mária
5. Hanna Kennedy, Szalay Ilona
6. Robert Dudley, Péterffy Gyula
7. Georg Talbot, Senkálszky Endre
8. Wilhelm Cecil, Nagy Dezső
9. Kent, Higyed Imre/ Kincses Elemer
10. Amias Paulet, Pásztor János
11. Aubespine, Dehel Gábor
12. Aubespine, Shaaser Richárd
13. Melvil, Ille Ferenc
14. Testőrtiszt, Katona Károly

Az előadás plakátja