Petőfi Sándor egyetlen fennmaradt színművének, a Tigris és hiéna történelmi drámának az ősbemutatóját 1883-ban tartották a kolozsvári színházban. Az előadás létrejöttének kontextusa és korabeli recepciója egyaránt árulkodik a Petőfi-életmű szelektív megkonstruálásáról, a költő kultuszáról és a budapesti intézményesülő kánonnal szembeni helyi ellenkánon-kísérletről.

A budapesti sajtó 1846 januárjában tudósított arról, hogy Petőfi benyújtotta a Tigris és hiénát a fővárosi Nemzeti Színház drámabíráló bizottságához, amit az el is fogadott, de a tervezett bemutató előtt néhány nappal ő maga visszavonta drámáját, miután kiderült, hogy nem bérletszünetben tervezték előadni, ahogy azt a különlegesebb előadásokkal, vendégjátékokkal és díszelőadásokkal tették. A bérletszünet nem csupán egy-egy mű kiemelkedőbb státuszára utalt: magasabb jegyárat lehetett elkérni, nagyobb bevétellel járt, ami a szerző számára is jövedelemmel kecsegtetett volna. Könyvként megjelent ugyan, de recepciója tulajdonképpen nem volt. Petőfi halála után, 1854-ben Gyulai Pál az Új Magyar Múzeumban közölte Petőfi és lírai költészetünk című írását, ebben alapvetően a népnemzeties költő profilját domborította ki, aminek hatása máig érezhető. Ebben nagyon röviden tárgyalta az életmű olyan részeit, amelyek nem fértek bele az általa felépített Petőfi-képbe, így a Felhők-ciklus által képviselt filozófiai költészetet, a prózai műveket vagy a két drámát, a Zöld Marcit, aminek szövege elveszett, és a Tigris és hiénát, ami „nyom nélkül enyészett el”. Még néhány évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra elkezdjenek beszélni a drámáról, sőt, színpadra is kerüljön.

A szász családból származó, német–magyar identitású Meltzl Hugó – aki a kolozsvári egyetem germanisztika tanára volt, majd Brassai Sámuellel együtt az Összehasonlító Irodalomtörténelmi Lapok alapítója és szerkesztője – 1876-ban közölt egy, a Gyulai szövegével polemizáló írást. „A magyar Petőfi-irodalom teljességgel pangásban van. Mert nem ismer más Petőfit, mint az 1854. Gyulaiét” – kezdte tárcasorozatát, amivel a Petőfi-életmű elfedett részeit próbálta láthatóvá tenni. Mindez nem légüres térben történt, az 1870-es évek elején zajlottak a tervezett Athenaeum-féle Petőfi-díszkiadás körüli koncepcionális viták. Greguss Ágost főszerkesztő ugyanis egy megszelídített Petőfit kínált az olvasóknak, a gyengébbnek tartott szövegeket kihagyta a kötetből és kigyomlálta az általa népies túlkapásoknak vélt elemeket, de kimaradt a filozófiai és politikai líra is. A vitában Meltzl is részt vett, tárcában, majd külön füzetben sorakoztatta fel ellenérveit, részben ez az előzménye az 1876-os, Gyulaival vitatkozó írásának. Itt vetette fel – Petőfi filozófiai költészetének rehabilitálási igénye mellett – a Tigris és hiéna színpadra állítását is: a darabnak ugyan vannak „nyavalyái”, de csupán a színpadon lehet megítélni. Lessingre hivatkozott, amikor azt írta, hogy a színpad ez egyedüli próbaköve egy drámának, majd hozzáfűzte, hogy szerinte „a budapesti színház nem követne el tapintatlanságot Magyarország legnagyobb költőjének szellemén, ha utólagosan megtenné azt, amit a szenvedélyes és pedig sohasem igazságos ok nélkül szenvedélyes költő megtiltott neki”. A budapesti színház nem reagált erre, de a kolozsvári színházban E. Kovács Gyula úgy döntött, hogy színre viszi a II. Béla korában játszódó, intrikákkal átszőtt drámát.[1] A sajtóban is beharangozott bemutatóra 1876. december végén, a költő születésének évfordulóján került volna sor, de eddig ismeretlen okokból erre végül nem került sor, néhány évvel később került elő újra, az ősbemutatót, E. Kovács rendezésében és főszereplésével, 1883. november 3-án tartották meg, az előadást november 4-én megismételték, majd december 26-án is előadták, tehát összesen háromszor került színre.

A kolozsvári színház Dokumentációs Tára a Tigris és hiéna két rendezői példányát őrzi. A kettő csak látszólag azonos: az egyik a tervezett 1876-os, a másik a megvalósult 1883-as előadásé. Előbbi elején, a szereposztás alatt a következő megjegyzés szerepel: „E kiosztással adatott Kolozsvárt 1876. december 31-én, Petőfi Sándor születése előestéjén”, az „adatott” szó felett azonban, egyértelműen utólagos beszúrásként olvasható, hogy „volna, de elmaradt”. Ebből sem kapunk tehát magyarázatot az elmaradás okára. Az ősbemutató rendezői példányába írt bejegyzés szerint 1883-ban mind a három alkalommal telt ház előtt játszották az előadást. A Dokumentációs Tárban megtalálható mindhárom előadás színlapja. A november 3-i és 4-i díszes szegélyű, fejlécükön „a kegyelet ünnepe” felirat szerepel, „Petőfi Sándornak eddig sehol nem adott drámája fényes történeti csoportozatok- és kardalokkal” – hirdetik.

Komoly helyi recepciója, azon kívül, hogy a kolozsvári lapok méltányolták az előadást, nem volt. A budapesti kritika jóval élesebb volt: „Sem cselekvénye, sem jellemfestései nem olyanok, hogy az igaznak hatását tehetnék. Egy nagy lírai költő fantasztikuma olyan téren, melyre nem termett. Hiába teszi tehát egyik-másik azt se tudja miért lelkesülő toll a budapesti nemzeti színház kötelességének a Tigris és hiéna előadását: elsőrendű műintézet nem tekintheti feladatának azt demonstrálni, hogy a nemzet legnagyobb lírikusa a történelmi dráma terén milyen torzszülöttet hozott létre” – írta a Fővárosi Lapok szerzői aláírás nélkül megjelent rövid kritikája. Beöthy Zsolt ennél is élesebben fogalmazott a Pesti Naplóban: „Petőfi csak diadalkocsin jelenhetik meg előttünk, a színpadra pedig úgy vonszolták fel, ami tiszteletlenség iránta, megsértése kegyeletünknek s ízlésünknek.”

A kolozsvári színház gesztusa nemhogy követésre nem talált a pesti Nemzetiben[2], hanem Meltzl Hugó felvetésének megvalósítása egyenesen kánonsértőnek számított akkor, amikor éppen arra törekedtek, hogy egy letisztított profilú Petőfi-képet és -életművet alkossanak meg.

Szabó-Reznek Eszter