E. Kovács Gyula „szép halála” a Petőfi-kultusz árnyékában

„A legnagyobb magyar tragikus színész az élő magyar poéták legnagyobbjának a költeményét szavalta a legnagyobb magyar poétáról a segesvári csatatéren.” A háromismeretlenes, kultikus regiszterű mondat 1899. augusztus 4-én jelent meg a Budapesti Hírlapban, és nem nehéz kitalálni, hogy egyik szereplője Petőfi. A másik kettőhöz a térre és időre vonatkozó utalások nyújtanak támpontot: 1899 júliusában emlékeztek meg a forradalom és szabadságharc végének, s egyben Petőfi halálának 50. évfordulójára. Az országos programsorozat kiemelt állomása volt a fehéregyházi csatatéren tartott július 30-i emlékünnepély, ahol Jókai Mór Apotheozis című alkalmi versét Ecsedi Kovács Gyula, a kolozsvári színház színésze, rendezője, művészeti vezetője, Petőfi egyetlen fennmaradt drámájának, a Tigris és hiénának első színre vivője[1] és a kor neves Shakespeare-színésze[2] szavalta. A jól bevált forgatókönyvet egy váratlan esemény billentette ki, az Apotheozis előadását követően a színész elsápadt, majd rövidesen eszméletét vesztette. Orvost hívtak, injekciót kapott, mesterséges lélegeztetést végeztek rajta, szívverése erősödött ugyan, de eszméletét csak akkor nyerte vissza, amikor bevitték a Petőfi őrházba, innen még aznap este a segesvári kórházba szállították. A sajtó részletesen tudósított állapotáról, amely javulni látszott, de az augusztus 3-i reggeli lapok azonban (az ekkor hatvanéves) E. Kovács halálhírét közölték, s ezzel el is kezdődött a színész kultuszának építése. Ennek legszembetűnőbb eleme halálának hősi halálként, a csatamezőn – avagy a „szent hantokon”, a szakrális térben – való elesésként való keretezése: „a csatatéren halt meg, ott, hivatásának színterén érte utol a sötétszárnyú végzet”; „a segesvári harcmezőről vitték el holtra sebzetten”; „riadó lelkesedéssel esett el Petőfi harcmezején”, „a segesvári csatatérnek többje van egy halottal”. Több helyen megjelenik az Egy gondolat bánt engemet sorának parafrázisa, „ott estél el te is a harc mezején”. A csatamező ötven évvel később is „megköveteli a maga irtóztató áldozatát”, ez pedig irigyelt, szinte vágyott, „szép halállá” eufemizálódott. „Petőfi és Jókai lelke folyt össze az ő lelkével”, „ajkán Jókaival, szívében Petőfivel” halt meg.[3] Magyar művész (aki ráadásul költő is volt, mint E. Kovács) nem részesülhetett volna ennél dicsőségesebb elmúlásban. A boncolást követő orvosi diagnózis szerint napszúrás, illetve a melegtől és megerőltetéstől bekövetkezett agyvérzés okozta a halált. A kultikus retorika szempontjából sokkal hatásosabb volt úgy fogalmazni, hogy szavalás közben megrepedt a szíve.

A kultuszképzés része az életrajz legendásítása, E. Kovács pályája pedig kiváló lehetőséget kínált erre, hiszen evangélikus lelkész apja akarata ellenére, otthonról megszökve, különféle akadályokat legyőzve lett színész. Életének és halálának újra- és újramondásában kiemelt jelentősége lett az utolsó előadás, az utolsó róla készült fénykép halál felőli újraértelmezésének. Utolsó levelét július 30-án írta Kéry Gyula budapesti hírlapírónak, aki fotót kért a színésztől jelmezben, Bánk bán szerepében. E. Kovács az egyikhez hozzáfűzte, hogy „el van rontva. Magam is hibás vagyok benne, nem kellett volna halálsápadtra maszkíroznom magam.” Ezt valószínűleg nem lehetett úgy olvasni, hogy közben nem jutott az olvasóközönség eszébe a számos leírás E. Kovács rosszullétéről és elsápadásáról. A Segesváron kelt levél zárlata, „megyek Petőfihez” szintén új értelmet nyert. Érdekes, hogy Egressy Gábor halálának kézenfekvő, és a kultuszképzés szempontjából hálás analógiája csupán elvétve, egy-két alkalommal jelent meg a sajtóban. Egressy is egy Petőfi-évfordulón, 1866. július 30-án halt meg, miután előadás közben lett rosszul a színpadon – igaz, nem egy emlékünnepélyen. E. Kovács ráadásul nemcsak játékstílusában követte a századközép egyik legjelentősebb magyar színészét, hanem rokonságban is állt vele annak feleségén, Szentpétery Zsuzsannán keresztül[4]

A „szép halál” árnyékában felmerült E. Kovács özvegyének és árváinak további megélhetése, s miután a sajtónyilvánosság előtt zajlott az esemény, ez a szolidaritás nyilvános megélésére, adakozásra sarkallt sokakat. Jókai, akit megviselt, hogy éppen az ő versét szavalta halála előtt a színész, kezdeményezte a család megsegítését. „Hősöket személyesített a színpadon, mint hős halt meg a hősök sírjánál”, fogalmazott az író, aki 200 forinttal járult hozzá a gyűjtéshez. E. Kovács Etelka és Ilona 1900-ban kötetbe gyűjtötték apjuk verseit, ezzel kulturális árucikké tették az életművet, amely így számukra plusz megélhetési forrást biztosított.

A színészt augusztus 5-én temették el Kolozsváron, miután segesvári ravataláról éjszakai vonattal szállították a városba, hogy a színházban, „másik otthonában” is felravatalozzák. Sírhelyét a város jelölte ki, temetése után országos gyűjtés indult egy síremlék felállítására. Az emlékművet, amelyet a színész márványba faragott arcképe díszít, 1901. november elsején avatták fel a Házsongárdi temetőben. Később feleségét és két lányát is ide temették.

E. Kovács Gyula kultusza éppen amiatt alakult ki olyan gyorsan, mert egy erősen dramatizált cselekvés közben, Jókai és Petőfi „nevével az ajkán” halt meg, a Petőfi-kultuszból táplálkozott. Petőfire ezentúl nem lehet E. Kovács Gyula nélkül emlékezni, jósolták a kortársak, ez azonban nem így alakult. Emlékezetét a következő néhány évtizedben életben tartották a kultikus események és rituális megemlékezések. 1906-ban a Farkas utcai kőszínházból a Fellner és Helmer-féle új színházépületbe való költözéskor két, Janovics Jenő költségén készült szobrot helyeztek el az előcsarnokba: Kótsi Patkó Jánosét (az első hivatásos kolozsvári társulat, az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság igazgatójáét) és E. Kovács Gyuláét. Sírjánál ekkor még évről évre tartottak megemlékezéseket halála évfordulóján. 1922-ben, Petőfi születésének centenáriumán, a kolozsvári színházban tartott ünnepségsorozat alatt Janovics Jenő megemlékezett a színészről is, aki „Petőfi dicsőségét hirdetve, a fehéregyházi síkon halt meg s aki Petőfi egyetlen színdarabját, a Tigris és hiénát színre alkalmazta.” De talán a legbeszédesebb gesztus a halála után csupán néhány hónnappal, 1899 novemberében a kolozsvári színházban szervezett jótékonysági ünnepségen történet. Janovics Jenő megnyitó beszédében felidézte a még friss emlékként élő „Segesvárnak hősi vértől ázott” terét, de óhatatlanul utalt arra is, hogy E. Kovács halálával egy korszak és egy játékstílus zárult le. „Nem ennek a világnak voltál szülöttje; tespedt ez a kor, nem ért ez meg téged. Csak bámultunk, mint egy régmúlt szép időkből itt maradt kőszobrot, mely rendíthetetlenül áll magosan, fellegeket búvó sziklacsúcson, de hozzád felszállni szárnyaink nem valának, csak kúszni próbáltunk.”[5] 
 

Szabó-Reznek Eszter

Képjegyzék:
1. E. Kovács Gyula
2. E. Kovács Gyula mint Bánk bán. – Ez nem a szövegben említett fénykép, csupán egy – a színház dokumentációs tárában meglévő – fotográfia.
3. E. Kovács Gyula síremléke a Házsongárdi temetőben