DOKTÁRLAT 12.

K. Papp Miklós és a 19. század végi kolozsvári színház

2022. augusztus 12.

Online

K. Papp Miklóssal és nyomdájával gyakran találkozni a 19. század második felében Kolozsváron kiadott nyomtatványokon. Neve feltűnik például a színlapok alsó sarkán is, de szerepe a kolozsvári színház történetében és a korabeli erdélyi kulturális térben túllép egy széljegyet keretein.

Az 1837-ben Désen, örmény kereskedőcsaládban született K. Papp Miklóst[1] a sajtó-, színház- és irodalomtörténet-írás is hajlamos egységes profilú, letisztult szerepkörű figuraként megjelentetni, jellemzően lapszerkesztőként, újságíróként. Leglátványosabb és legjobban körülhatárolható szerepe valóban a korabeli kolozsvári nyilvánosság egyik meghatározó fórumához, az 1867-ben induló Magyar Polgár politikai napilaphoz köthető, melynek alapító-főszerkesztője volt, 1872-től már a Királyi Lyceum-Nyomda bérlőjeként adta ki a lapot. A minél szélesebb olvasótábor elérése érdekében három másik alvállalkozást is indított, a főként forrásokat közlő Történelmi Lapokat, a rövid ideig működő szépirodalmi hetilapot, a Hölgyfutárt, valamint a saját írói álnevét címként viselő Jónás Lapja néplapot. De emellett történész, író, drámaíró, politikus, színikritikus, majdnem színházigazgató és irodalomszervező is volt, aki párhuzamosan működtette szerepköreit a szakmai hivatásosodás korszakában.

A felsorolt szerepei között különösen hangsúlyosak a színházhoz kapcsolódók. 1860-ban néhány hónapig szerkesztette a kolozsvári színház rövid életű lapját, a Kolozsvári Színházi Közlönyt, de az intézményhez személyes szálak is kötötték: azon túl, hogy számos színésszel baráti viszonyt ápolt, felesége, Szabó Jozefa, közismert nevén Szabó Pepi a társulat tagja volt. A színésznő életrajza töredékében rekonstruálható az eddig ismert források alapján, többnyire a sajtóvisszhangokra támaszkodhatunk: 1844-ben született, korának népszerű szubrettje, főként népszínművekben és operettekben láthatta a közönség. Színészcsaládból származott, a színpaddal már gyerekkorában megismerkedett. Játszott Kassán Latabár Endre társulatában, Debrecenben, Aradon, majd 1865-től Kolozsváron. K. Papp halála után a Magyar Polgár korábbi korrektorához, Ajtay K. Alberthez ment feleségül, aki átvette a lap és a kiadó vezetését. Budapesten halt meg 1924-ben.

K. Papp Miklós ritkán mulasztotta el nyilvánosan hangsúlyozni színházi kapcsolathálóját és bennfentességét. Csak egy példát idézve, 1877-ben az akkor már a budapesti Nemzeti Színháznál szerződött Jászai Mari kolozsvári vendégfellépését követően közölt kritikájában felidézte, hogy amikor a színésznő pályakezdőként Kolozsvárra került, ő volt az, aki tanácsokat adott az akkor még szerinte „sok modorossággal bíró” játékstílus fejlesztésére – ezzel azt sugallta, hogy Jászai részben neki köszönheti későbbi sikereit. Ez méginkább érthetővé válik, ha a Kolozsvár–Budapest kétközpontúság, és ennek következtében a kolozsvári színház – budapesti Nemzeti Színház közötti rivalizáció kontextusában értelmezzük. Előbbi kétségtelenül ugródeszkaként szolgált számos olyan színésznek, aki aztán Budapestre távozott. A korabeli kulturális élet kiemelkedő szereplőit a regionális és lokális történetekbe visszaíró, vindikatív retorika gyakran megjelenik egy-egy olyan intézmény önmeghatározásában is, amelynek jellemzően van egy „párja”, hasonló funkciót betöltő társintézménye Budapesten. Az egyetem, múzeum vagy különböző irodalmi egyletek mellett leglátványosabban éppen a kolozsvári színház esetében figyelhető meg ez, amikor a budapesti Nemzetivel szemben mint „az első magyar kőszínház” vagy „a magyar színészet ősi fészke” definiálta magát. A sajtó, így a Magyar Polgár is tudatosan használta ezt a beszédmódot.

K. Papp beavatottsága nem csak egy, a sajtóban ügyesen felépített imázs volt, (színházi) kapcsolatainak gazdagságát a Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött levelezése is igazolja. A színészektől kapott levelek gyakran hivatkoznak befolyására, amikor pártfogását kérik egy-egy vendégszereplés, vagy akár szerződtetés sikeréhez. Mint a színház belügyeiben jártas, a nyilvánosságot uraló közvetítőt a színház vezetősége is közel tartotta magához, 1878-ban arra kérték fel, hogy a szabad bejárás privilégiumáért cserébe kísérje figyelemmel az egyes színészek játékát és egy-egy előadás összhatását. Ezzel K. Pappot olyan „szakemberré” avatták, aki képes volt ítéletet hozni az új darabokról, megállapítani, ki játszott jól és kinek voltak hiányosságai. Minderről a kérés szerint bizalmasan be kellett volna számolnia a bizottságnak, amivel azonban felülírta volna saját színikritikusi szerepét. Egy hónappal később Esterházy arra kérte fel, hogy egyik leendő körútja alkalmából legyen szíves „a színtársulatoknál körülnézni s az esetben, ha belátása szerint alkalmas tagokat talál a téli idényre szervezendő idevaló társulathoz, a megbeszélt szerepkörökre s megállított feltételek mellett, tagokat szerződtetni és ajánlatba hozni.” E kéréssel a színészek rekrutációját egy külsős, de bizonyos értelemben szakembernek tekintett újságíróra bízták. Egyik cikke, amelynek leírása szerint az egyik próbáról való kitessékeltetésével megsértették, azt mutatja, rendszerint privilegizált helyzetben volt, külsősként általában a próbák és előadások alatt is jelen lehetett a kulisszák mögött. K. Papp a kiküldést igazságtalannak érezte, visszaküldte ingyenjegyét, sőt meg is szüntette a Magyar Polgár színházrovatát. (Csupán annak hatására volt hajlandó megbékélni, hogy Korbuly Bogdán, a színház intendánsa, személyesen tisztázta a félreértést). Az intézmény belső működésének ismerőjeként és kritikusaként az sem meglepő, hogy ezt a tudást közvetlenül akarta hasznosítani, 1874-es, Ha én a kolozsvári színház igazgatója volnék című cikksorozatában vázolta terveit, és pályázott a vállalkozó igazgatói szerepkörre. Pályázata sikertelen volt, a Magyar Polgárral rivális Kelet folyóirat nem mulasztotta el ez alkalommal sem, hogy rámutasson a megfelelő szakképzettségnek hiányára.

Igazgató nem lett, drámaíróként viszont sikereket ért el a kolozsvári színpadon, ahol három drámáját vitték színre: a Rab asszony című tárcaregénye alapján írt Judit asszony bemutatója 1878. február 23-án volt, Az ördög bibliája című népdrámáját 1879. január 24-én mutatták be először a budapesti Népszínházban, majd április 6-án Kolozsváron. Az Absolon papa című, Az én első halászatom elnevezésű tárcák alapján készült vígjátékot pedig 1879. március 15-én játszották először. A források alapján a Judit asszony volt a legsikeresebb, Kolozsváron két évadban összesen ötször adták elő (a korabeli műsorpolitikának – főként, ha nem állami fenntartású intézményről volt szó – talán legfontosabb szempontja az anyagi siker volt, ehhez a közönséget mindig valami újjal lehetett bevonzani, a darabok gyorsan cserélődtek, innen nézve már sikerként könyvelhető el az, hogy ennyi előadást megért a dráma). De ezt tűzték műsorra 1880. február 22-én, K. Papp halálakor is, Nagyváradon és Szamosújváron szintén több alkalommal láthatta a közönség. A siker garanciája kétségkívül az Erdély-szerte ismert K. Papp Miklós neve volt, a kolozsvári bemutató előtt néhány nappal már viszonylag sokat foglalkoztak az előadással, E. Kovács Gyula ismertetőt írt a Keletben (erre minden bizonnyal figyeltek, hogy ne az újdonsült drámaíró saját lapjában jelenjen meg). A bemutatón a szerzőt tízszer kihívták, megismételtették a dalokat, később többen jutalomjátékul választották, többek közt Jászai Mari is kolozsvári búcsúfelléptéül 1878. november 16-án. A Judit asszony osztatlan sikerénél jóval árulkodóbb az Ördög bibliája recepciója. A Népszínházban bemutatott darab megbukott, a szerző az Első drámám tragédiája című tárcában próbálta ennek okát körvonalazni és egyben a budapesti színrevitel körülményeit megmagyarázni – de leginkább saját státuszát megvédeni. Bár mondták neki, hogy ne vigye Budapestre a darabot, „ne dugja az ujját idegen hangyabolyba”, meg akart jelenni a fővárosi sajtó komoly ítélőszéke előtt, ám a darab nem érte el a várt hatást. Ezzel szemben jól ismert közönsége előtt a kolozsvári bemutató sikeres volt, a színház majdnem megtelt, ráadásul a bukás reklámértékkel bírt: mindenki kíváncsi volt az előadásra, ami „a pesti kritika szerint a legrosszabb e földtekén”.

Kolozsvár egyszerre volt a regionális centrumban és a Budapest által uralt kulturális tér perifériáján, ez a határhelyzet izgalmas játékteret hozott létre. A színház működése jól leképezi ennek lehetőségeit és határait, amit tovább bonyolít, hogy az intézmény történetének olyan korszaka ez, amikor a rendi elit jelen volt még a polgárság mellett, de ekkor kezdett el egyre határozottabban megjelenni új szereplőként az állam, anyagi támogatásért cserébe a színház belső döntéseibe való beleszólás jogát követelve magának. Ennek a bonyolult rendszernek volt fontos szereplője a sokat és sokfélét író, hangosan és kitartóan polemizáló, magát több párhuzamos szerepkörben kipróbáló K. Papp Miklós, aki kihangosította a belső vitákat és bizonytalanságokat, szembe mert szállni a színházi választmány elnökével, gróf Mikó Imrével, és abban sem volt ártatlan, hogy a látványos színházi rendezés cseleit Párizsban elsajátító rendező, Molnár György csak egy évadot maradjon Kolozsváron.

 

Szabó-Reznek Eszter

 


[1] A K. a Torda közelében lévő keresztesi apai birtokra utaló előtag; beteges gyerekként a Kolozsváron elkezdett iskolai tanulmányait itt folytatta magántanulóként.


Képjegyzék:

1. K. Papp Miklós (Forrás: Vasárnapi Újság 1880/8-as, február 22-i száma.)
2. Szabó Jozefa/ Szabó Pepi (Forrás: Színház Dokumentációs Tára)
3. K. Papp Miklós halála után, a tiszteletére játszott Judit asszony színlapja (Forrás: Színház Dokumentációs Tára)