Nyolcvanadik születésnapjára készültünk, nem a halálára. A minap még, nincs három hete, az esedékes, esztétika-súlypontú Korunk-számról és, igen, jövő nyári közös terveinkről beszélgettünk a Mikes utcai otthonában, amely önmagában is kultúrtörténeti toposszá vált, a lényeges talákozások és beszélgetések tudással, élő emlékezettel és szellemmel telt helyévé. Egy kolozsvári minta.

Halála, eltűnése föl sem merült mint valóságos lehetőség, még a súlyos szívoperációja után sem.  De, nem kétséges, egy másik Kántor Lajos tért haza a Városmajori Klinikáról: áttetsző, csupa békesség, valamiféle, a vele korábban soha nem társítható törékenység hatotta át a lényét. Nem elesettség, dehogy. Szelídség, csönd és elfogadás.

Mint aki járt már az idő másik oldalán és a szívét nem a rémület, hanem, ellenkezőleg, „a minden értelmet fölülhaladó békesség” töltötte el. A korábbról ismert tűz és mindegyre megújuló energiák helyét a lélek ragyogása vette át.

Egyenként leszedegettem a könyveit a polcról és fölhoztam őket a dolgozószobámba.  Mindegyikből Kántor Lajos néz rám, ez a mindig éles, érdeklődő, nyitott tekintet, amelyet áthat az írás értelmébe, a dolgok értelmezése feladatába vetett hit. Mindannyian irigykedve hoztuk szóba munkabírását, napjainak puritán ritmusát, amely könyvből könyvbe vitték őt és változatos műfaji kalandokra csábították.

De nekem mégis, a könyveken túl, Kántor Lajos tekintete marad meg. Ahogy az emberek és dolgok, művek és alkotók közötti összefüggésekre néz és nemcsak írókat és festőket, hanem bizony embereket is fölfedez és megmutat.

Kántor Lajos az idő történetét írta meg és tárta elénk valamennyi mondatában. Közösségi szellem volt, az egyéni teljesítmény számára a közzösség örömét és a megújulásba vetett reményt is jelentette egyszersmind.

A minapi találkozásunk, igen, a vacsora meg a tervek. Amikor leültünk az asztalhoz, felesége, Júlia arra kért, hogy mondjak egy vacsora előtti áldást. A 20. zsoltárt mondtam, egyik kedvencemet. Egyik sora így szól:  „Cselekedjék veled az Úr a te szíved szerint és teljesítse minden szándékodat.” Az ámen után Lajos kedvessége, finom derűje és Júlia öröme lengte be a vacsoraasztalt, hazafelé tartva a feleségem meg is jegyezte, hogy a lelkünk rejtélyesen megemelkedett valahogy.

Ez is egy utolsó vacsorának bizonyult, Isten tervez, Isten végez, megáll a szív és nem méri tovább az ember mindenképpen mérhetetlen idejét.

Életműve velünk marad, persze, de ő nem, pedig múlhatatlan szükségünk volna rá is.

Visky András