2017 szeptemberétől folytatjuk a rendkívüli osziórákat, az ismert oktatási csomagok mellett pedagóguscsoportot is indítunk, és csapatösszerázó különórákat ajánlunk gólyáknak. Máris lehet jelentkezni. Gyere, játsszunk, beszélgessünk, derítsük ki közösen, hogy a színházi előadást eszik-e vagy isszák?

Arra számítottam, hogy hatvanéves koromra elborít a depresszió, a feneketlen depressio transsylvaniae, hiszen, visszatekintve, az idő tágabb horizontján mi mást láthatnék, mint sívó homokot. Aki – éles, de humortalan ítélettel – visszatekint, sóbálvánnyá változik. Mindegy, hogy önmaga vagy mások elfolyt idejét tenné is a mérlegre. 

Nem ez történt; nem a depresszió.

Az időforduló a születés eseményével ajándékozott meg, gyermekeim gyermekeinek a születésével, márpedig a születésnél nincs koncentráltabb pillanat. A két végpont – a születés és az előttünk rejtőző ismeretlen másik – nem az idő-egyenes két különálló, egymástól távol eső metszéspontja, hanem a bennünk és velünk beteljesedő idő ajándéka.

Születés-pillanat; születés-nap; születés-ünnep.

A születésről, a világra érkezés útjáról színházi emberek – színészek és rendezők –  sokat tudnak. A színházi zsargon egyik legpreferáltabb szava a megszületés, és csak mostanság figyeltem fel rá, hogy – miközben az előadás-egészre utalunk persze, meg a megszülető vagy elvetélt szerepre – önmagunk létrejöttére, vagy jelentés nélkül maradt erőfeszítéseinkre gondolunk a leginkább. Nyomasztó tudás. A próbafolyamat legnehezebb pillanata az, amikor az előadás „megvan”, de nem bír megszületni.  Megvan, de nem jön a világra. Ha pedig nem lép közénk, akkor nem bír jelenteni semmit. A semmit bírja jelenteni.

Ezeket a semmi és a való között billegő, szilánkos pillanatokat Gábor közelében éltem meg a legtöbbször.  Azt tudniillik, hogy a színház közösségi formát tud adni az alászállás és, ha az előadás világra jön, a fölemelkedés több-mint-emberi útjának. Megtanultam, hogy ezt az utat – az alászállásét, amely, ha szerencséd van, zuhanás és légszomj; és a felemelkedését, amely, ha szerencséd van, észrevétlen, könnyű visszatérés –  csak a szeretet radikalitásával érdemes végigjárni.

Így nyer értelmet, egy példa, a lojalitás, mert a jelentésekben való részesülés útján nem a saját meggyőződés vagy igazság számít, hanem bizony egy önálló valóság létrejöttének az eseménye, amely mérhetetlenül gazdagabb annál és azoknál, akik létrehozták.  A Tanítványok kolozsvári próbáin értettem meg, a szöveg tulajdonképpeni megszületésénél jóval később, hogy az igazság-pillanatnak, a megtörténő és valósággá váló igazságnak – valamint közvetlen létezésünnkel összefüggő valamennyi értelmének: igazságosság, megigazulás, igaz kijelentés, valóság, tény –  nincs köze önmagunk minden áron való érvényre juttatásához. Hanem, igen, a barátsághoz.

A barátság meg a legemberibb idő. 

„Mi is az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom; ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.”

Senki nem kérdezte tőlem: tudom.

Isten éltessen, Gábor!

Visky András