Elhunyt Taub János rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja.

Taub János 1962-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője volt, olyan előadásokat rendezett, mint Bertolt Brecht: Koldusopera, Móricz Zsigmond: Rokonok, W. Shakespeare: A makrancos hölgy, Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem (Harag Györggyel közösen), Alexandru Mirodan: A hírhedt 702-es, Mihail Sebastian: Lapzártakor jelentik, Aurel Sorin: Háztűznéző, Aurel Baranga: Jámborlelkű Szent Flórián, D. R. Popescu: Szomorú angyalok.

Taub János a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben diplomázott 1954-ben, majd az újjászerveződő temesvári magyar nyelvű színházhoz szerződött igazgató-főrendezőnek. Ezután a  Kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője lett, 1971-től pedig a nemzetközi hírű bukaresti Bulandra Színház tagja és a bukaresti Színház- és Filmfőiskola tanára. 1981-ben Izraelbe emigrált, ahol a legnevesebb színházakban, a Habimában és Kameriben dolgozott, mellette pedig a tel-avivi egyetem tanára volt. Magyarországra 1986-ban költözött, dolgozott a Játékszínben, a szolnoki Szigligeti Színházban, a Radnóti Színházban, a Nemzeti Színházban, a Vígszínházban, a Művész Színházban, melynek alapító tagja volt, majd az Új Színházban. 2002-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.


Taub János 2000 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. Temetése 2010. február 10-én, szerdán 14.30-kor az Óbudai Zsidó temetőben lesz
Nyugodjék békében!

                                           *

"Én szinte családi kapcsolatban voltam Haraggal. Ő egy váradi szabadegyetemen találkozott a húgommal, aki balettet tanult. Eljött hozzánk, a család megszerette, és minthogy nem volt senkije, anyám örökbe fogadta. Nem hivatalosan, de mi úgy kezeltük őt, mint családtagot. A megismerkedésünk tehát azt jelentette, hogy testvérek lettünk. Akkoriban kezdte a színművészetit, nekem viszont semmi közöm nem volt még a színházhoz, én futballista voltam. Az is maradtam volna, ha a játékosság mellett rendelkezem azokkal a tulajdonságokkal is, amelyek elengedhetetlenek: rámenősség, keménység, profizmus. Én magát a játékot szerettem, és még annak is örültem, amikor az ellenfél jól játszott.

Harag olyan lelkesen járt a főiskolára, hogy ezzel felkeltette az érdeklődésemet a színház iránt. Gondoltam, ebbe is belekóstolok. Sok mindennel próbálkoztam előzőleg, de végül is a színház mellett döntöttem. Ebben nagy szerepe volt Gyurinak. Kolozsvárott együtt laktunk a Kálvin utca 11-ben. Ez addig tartott, amíg ő 1953-ban el nem ment Nagybányára. Én akkor még főiskolás voltam, aztán végzés után Temesvárra szerződtem, ahol létrehoztuk a magyar társulatot. Kis túlzással akár azt is lehetne mondani, hogy abból a Kálvin utcai lakásból indulva született meg két romániai magyar társulat: a nagybányai (később szatmári) és a temesvári.
Különböző módszerekkel dolgoztunk, de a színházról hasonlóképpen gondolkoztunk: nem szerettük a lapos realizmust. A színes, fantáziadús teatralitásra kell törekedni, a színházat játszani kell, nem mondani és mímelni – ezekben egyetértettünk. Még akkor is, ha a próbáink másféleképpen zajlottak. Bár erről óvatosan kell nyilatkoznom, mert én inkább már csak a végeredménnyel, a kész előadással találkoztam. Mondják, ő a próbákon sokszor változtatott akár közvetlenül a bemutató előtt is. Időbeli eltolódásról van itt szó: a bizonytalanságot én is átélem, de egyedül, otthon, a konkrét próbaidőszak előtt. A majdani előadás mindenféle variációját végigjátszom – de egyedül. Ő ezt a próbákon tette, a munkatársaival együtt. De az a gyanúm, lehetett ebben olyan meggondolás is, hogy Harag túlhangsúlyozta a kételyeit, mert így felébreszthette a színészek érdeklődését, megmozgathatta a fantáziájukat. Amit nála maradéktalanul szerettem, az az volt, hogy egy általános, szürke, hétköznapi, „életszagú” színjátszás közepette ő a teatralitás felé próbálta elmozdítani a magyar színjátszást. Én magam képtelen voltam megküzdeni a magyar színházi tradícióval, és a hatvanas évek végétől román társulattal dolgoztam, mégpedig a kiváló Bulandra Színházban. Ott jobban érvényesíteni lehetett azt a tételt, miszerint a színház nem valóságutánzás, hanem fantázia szülte, kitalált, művi dolog. A valóság művi újrakomponálása, amit megtoltunk a játék hitelességével. Egy biztos: mindkettőnket erősen befolyásolt a játékosságra és vizualitásra épülő román színház. Vándoroltunk is egyik színháztól a másikig. Ez a vándorlás persze az ember vérében van. Legalábbis az enyémben és az övében biztosan. Ha hívtak, mentünk."

Taub János

(Forrás: Rendezte: Harag György,
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet,
szerkesztette: Nánay István, 2000)