A magyar dráma napja alkalmából az 1964 október 7-én Taub János rendezésében bemutatott Rokonok előadást idézzük fel. Meghajlunk elődeink példaértékű munkája előtt, és keserédesen mosolyogunk, hiszen idén, mintegy 59 évvel később, Bocsárdi László rendezése nyomán mindannyiunkban megfogalmazódhat, hogy Móricz Zsigmond regényének aktualitásához egy csepp kétség sem fér. Hasonló áldatlan helyzetekben és érdekorientált viszonyok hálójában találjuk magunkat.

A múltbéli Rokonok időkapszuláját Szabó Dénes fényképész kiváló fotóival és néhány sajtóközlemény, kritika segítségével bontjuk fel, valamint a műsorfüzettel, amiben a teljes szereposztás mellett Móricz Virág,  Móricz Zsigmond legidősebb lányának baráti gondolataival találkozunk.

Móricz Virág maga is író, a Nyugat titkára és filmes segédrendező volt, neki köszönhető édesapja több művének színpadi adaptációja. A kolozsvári színház is a Móricz Virág–Thurzó Gábor dramatizálta szöveget vitte színre.

„Harminc éves ez a történet. Annyira jellemző korkép, hogy annak idején szinte valamennyi magyar város urai magukra vették és megharagudtak érte. (…) …az úri rokonság bozótját hiába próbálta átvágni akár a legjobb szándékú hős is, vagy asszimilálódnia kellett, vagy belepusztult. Tudom, a Kolozsvári Közönség szereti apámat, ahogy ő is nagyon szerette Kolozsvárt. Sokszor járt ott, jó barátokat talált ott lakósai minden rétegében. Bizonyára sokan emlékeznek még rá meleg szívvel, a többiek pedig könyveit olvasva, napról napra, lapról lapra találkoznak vele, az emberért élő, a jövőért égő gondolataival. Szívből kívánok színházuknak hiteles és sikeres előadást – nézőinek pedig okos és kellemes szórakozást.” – üzeni meleg baráti üdvözlettel Móricz Virág 1964 áprilisában.

Az egyik sajtóközlemény arról számol be, hogy Hunyadon volt a bemutató. Bizonyára Bánffyhunyadról van szó. „Nem első ízben történik, de újszerűen hat a mindenképp elismerést érdemlő kezdeményezés, hogy a színház együttese kisvárosban tartja valamely darab bemutatóját, s utána is kisebb helységek, köztük községek színpadain tart előadásokat, rendszerint zsúfolt házak előtt.”[1]

A darabválaszást nem mindenki díjazta, hiszen a regény „éles társadalomkritikával papírra vetett valóságanyaga mérhetetlenül sokat szegényedett a színpadi átdolgozás során”, ugyanakkor „a színház együttese – a darab lehetőségeinek korlátai között – sikerültnek mondható előadást produkált.”[2]

A J. Gy. rövidítésű szerző Taub János rendezésének erényeit közli, miszerint sikerült hitelesen megteremteni a két világháború közötti kisvárosi légkört és a főszereplő, Kopjáss István (Vadász Zoltán) alakjának hamis, idealizálástól mentes alakját.

A többi kritikus Vadász Zoltán játékát nem díjazza ennyire egyértelműen. Szőcs István ugyan értékeli, hogy Vadász az „erkölcsi jelentételenséget, erkölcsi nullaságot a szép férfi mutatós megnyilvánulásai és nagyvonalúságot ágáló pózai mögött”mindvégig érzékelteti, ám – teszi hozzá –, nem tudni, hogy szándékosan vagy ösztönösen.[3]

Szőcs István Kopjáss olvasott és színpadon látott alakján is eltöpreng. Tiszta szándékokkal került bele az úri fertőbe, vagy már eleve oda tartozik, csak még nem volt alkalma a rosszra? – Érdekes következtetésre jut: Kopjáss István bizonyos szempontból ellenszenvesebb a többieknél, hiszen amíg azok úri mivoltukban teljesen vakok és érzéketlenek a tömegek sorsa iránt, addig Kopjáss István a szegényes családi körülményeknek köszönhetően is, élesen lát és érez, az ő viszonyulása tehát már árulásnak is tekinthető.

Az Igazságban megjelent Marosi Péter szöveg első része az 1932-ben teljes formájában megjelent regény társadalmi, erkölcsi hátterét fejtegeti: egy tisztségviselő dzsentri váratlan érvényesülését és villámgyors bukását. Kifejti a Kopjáss Istvánban feszülő kettőséget: miközben az úri kaszt részének érzi magát, naivan hisz a népsegítő, becsületes reformok megvalósíthatóságában. A város igazi rutinos urai hamar tőrbe csalják, leleplezik, megalázzák, és mire észhez térne már a legaljasabb, a legmohóbb panamista a zsarátnoki városvezetők között. Mindez öngyilkosságba torkolló önitélethez vezet.

Marosi értékeli, hogy a móriczi alapüzeneteket mind a dramatizálók, mind a rendező tiszteletben tartotta, ám ő elégedetlen Vadász Zoltán Kopjáss István alakításával, hiszen sejtette ugyan az ellentmodásokat, a vívódásait, de ezeket nem sikerült kibontakoztatni. Nem tudta elhitetni az alak kezdeti becsületességét. „Vadász adósunk maradt annak a férfiúnak a képével, aki gyermekkorában tiszta tettekről álmodott, s most, amikor minden lépésével megtagadta, elárulta már ezeket az álmokat, menekülésszerű makacssággal hazudja magának, hogy misem változott benne és körülötte.”

Az öncsalás folyamata abban az érzelmi viharban kellett volna kicsúcsosodjék, ami Magdalénával (Bisztrai Máriával) zajlik, de ez sem valósult meg maradéktalanul, ám a kisebb szerepek nagy részének alakítása „célirányos, élethű, artisztikus és gazdagon kimunkált.”

J. Gy. az est legjobb alakításáért Balogh Évát dícséri (Lina szerepében)[4], aki a betokosodott nyárspolgár-asszony minden sémát elvető, őszinte megjelenítésével ragadta meg a közönséget, valamint Imrédi Gézát emeli ki Kardics szerepében, aki a kisvárosi finánc-diktátort, vidékies vonásokkal enyhén komikusan jelentette meg.

Marosi Péter és Szőcs István is kiemeli Balogh Éva Lináját. Míg Marosi szerint az alakítás „kulturált, drámai erejű színtézise a Móricz-regények ismerős szenvedő-asszonyainak”, akik a családi élet kis bilincseit hordozva sorvadozva féltik párjukat a nagyvilág veszélyeitől, addig Szőcs István azt értékeli, hogy „a fösvény, házsártos, aszociális, szegény úriasszony ellenszenves vonásaiban is megrendítővé tudta tenni az emberi vonásait.”

Marosi Péter úgy véli, hogy a Rokonok siserehadának megjelenítésében nem volt hiány, például Orosz Lujza (Kati néni) és Andrási Márton (Berci bácsi), ez a két galád kisöreg „olyan végtelenül és angyalian jóakaró rokon, hogy megértjük Kopjáss Istvánt, aki nem tudja lerázni őket: pedig ez a sok jó rokon fonja azt a hálót, amelyet hamarosan összebogoznak a zsarátnoki potentátorok.” Flóra Jenő a Polgármestert, Imrédi Géza Kardics bácsit alakította emlékezetesen: félelmetes volt, ahogy a zárójelentben „a becstelenség ördögeiként táncolják körbe Kopjást”. Ez a jelent, a kritikus meglátása szerint az előadás joggalt ünnepelhető, művészi, eszmei summája. Szőcs István is osztozik ebben a nézetben: „Nemcsak a játékuknak, hanem a rendezésnek is csúcspontja az a jelent az estélyen (…) a kajánság, a gonoszság, a ravaszság félelemetes erővel áradt Flóra és Imrédi alakításából, a rendezés, hogy úgy mondjuk, valósággal dürrenmattivá tette ezt a jelenetet.”

                                                                                                                                                                                                         Kocsis Tünde