„Fordíts hátat, Bernadett, ne nézz vissza, 

így, valahogy így, gyorsan, gyorsabban, keményen, határozottan, úgy, jó, ez megvolt,

várj, várj, ne rontsd el, nehogy visszafordulj, nem, még nem,

engedd, hadd üvöltsön, mit üvölt, azt üvölti, hogy õ az anyám, az anyád vagyok, Bernadett, az anyád vagyok, hagyd csak, hadd üvöltsön,

ne fordulj meg, bírod?, bírom, és akkor most, most mondd, az ujjaiddal, a hajszálaiddal, a fogaiddal, a láthatatlan csontokkal, a véráramokkal, a sejtekkel, a belekkel, a szõrszálakkal, minden, minden, az egész lényed mondja ki, akkora erõvel, mint egy diófa."

Mi lehet egy cím mögött, egy arc mögött, egy ember mögött? Vagy: ki van a fény mögött? Hogyan válik a személyes történet mindenkiévé, hogyan lesz a játékból,
keresgélésből előadás?
Visky András szövegéről közel két éve beszélgetünk, gondolkodunk, vitázunk. Az identitásjátékként meghatározott szöveg bennünket is identitásjátékba sodort: Bernadett és Csipesz találkozásainak keresése közben nemcsak színészként, hanem rendezőként, dramaturgként, díszlet- és jelmeztervezőként is próbára kellett tennünk magunkat.
A szerző szerint a Tatrosi Bernadetté „talált történet”; a Megöltem az anyámat viszont megtalált előadás.