Finom intelligencia, fölfokozott érzékenység, a színpadot elárasztó belső ragyogás és törékenység. Egészen különleges alkotóművész, azon kevesek egyike, aki több színházi nyelven beszél, a maga mélységében ismeri a lélektani realista karakterformálást és magabiztos tudással hozza az abszurd szerepek bonyolult hitelességét. Tudja, hogy nincs tragédia humor nélkül, és hogy a közvélekedéssel ellentétben a vígjáték sem egyszerűen „könnyű műfaj”: a színpadon a színésznek valóságossá kell válnia minden esetben, meg kell születnie bizony, és bármennyire is megvéd a szerep, önmagát nem hagyhatja sohasem az öltözőben.  

A Képmutatók cselszövésében Molière-t játszotta, ehhez az alakításhoz időről időre visszatérek, ha Csíky Andrásra gondolok és a hiányát érzem. Föl tudom idézni azt a rémületet, amit a színpadi magányával okozott nekem a Palais Royal kisemmizett igazgatójának szerepében. Ott állt, a rivaldán szinte, szédületes közelségben a nézővel, az abszolutista hatalom és az éppen összeomló magánélet szorításában: olyan szituáció ez, amikor az ember a végső kérdésekkel, vagy lehet, hogy azzal az egyetlen eggyel szembesíti önmagát, hogy tudniillik ki is tulajdonképpen ez az én, aki vagyok? Hogyan is summázható a Molière-i magányba zuhanó Molière-i gazdagságú élet?

Csíky András ezt tette, és nem csak ebben a szerepében: egyszerre tanúvá és tettessé változtatva a nézőt. Azt üzente nekünk, hogy a kultúra elsőrendűen közös cselekvés, amely felelősséggel ruház fel bennünket. És lehet ugyan, hogy a színész mintegy helyettünk ölt magára különféle szerepeket, de a magunk kérdéseit nem válaszolhatja meg, nem is ez a dolga, ő végtelenül kiélezi őket inkább, hogy az előadás közös eseménnyé váljon és méltó feladattal engedjen utunkra bennünket.

Kifogynék az időből, ha a számomra meghatározó alakításait sorolnám, azokat a szerepeket, amelyek képzeletem színpadán most is élnek, mert most is élő jelentésekkel bírnak, Stomiltól, Horatión és a melankólikus Jacques-on át az elegáns és félelmetes Fiorig. Fior, igen, itt van velünk, nem is egy, csak hát nem a színpadon, hanem most éppen a közéletben: ő az, aki politikai divatdiktátorként mintegy előkészíti a lesben álló csőcselék minden kulturális értéket elsöprő apokaliptikus forradalmát.

Csíky András művészetének a titkát abban látom, hogy ő a szerepjátszással tökéletes szinkronban egy belső monológot is mondott folyamatosan a színpadon, amely a szerepeit telítetté, megkerülhetetlenné és nagy formátummá tette. Ez az éles, kíméletlen őszinteségű belső magánbeszéd teszi a nagyvonalú mesterségbeli tudással bíró színészt alkotóművésszé. Amikor önkéntelen és bennünket is valahogy fölemelő tisztelettel gondolunk rá, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Csíky Andrásnak valóságos és felelős gondolatai voltak a színpadon a világról, a társadalomról és, nem utolsó sorban, arról a közösségről, amelynek maga is a tagja.

„Tanúk vannak?” – ezt kérdezte mindegyre az előadások előtt, a közönségre utalva. A legendásan finom humora mellett nagyon szerettem ennek a kérdésnek a komolyságát. Műveltségét, különös érzékenységét ilyen apró megnyilatkozásokban is szépen elrejtette. Tanúk, igen: ezt várta el a közönségétől, mert a színházi előadást közös, azaz a közösség eseményének gondolta el, és az önmagához való igényességet a közönségétől is elvárta. Sohasem agresszíven vagy követelőzően, hanem a hosszútávfutók nagyvonalú türelmével.  

Aki abban a szerencsében részesült, hogy végigkövethetett egyetlen próbafolyamatot is vele, tudja, mit jelent a legapróbb részletekig kielemezni egy darabot, majd fölépíteni egy valóságos színpadi szituációt. Mit jelent elrugaszkodni a mindig csábító felszínről és mély levegőt véve a lélek legmélyére merülni, majd onnan fölbukni a felszínre ismét, azaz láthatóvá válni új jelentésekkel, amelyek egyszerre szépek és kibírhatatlanok, nagyszabásúak és nagyon is emberiek. Aki dolgozott vele, örömmel lett tanítvánnyá mellette, azon kevesen pedig, akik meg a főiskolán tanulhattak tőle, a színészpedagógia mesterét tisztelik benne.

Egy jelentős, színházalapító nemzedék tagja ő, aki Harag György rendező és Kovács Ferenc dramaturg alkotói barátságát élvezve nagy tétekkel játszott. Valódi színházat csak nagy játékosok képesek teremteni: Csíky András művészetében ezt a törekvést érhetjük tetten. Magától értetődő tudással, felelősséggel és könnyedséggel volt jelen a román színházi és filmes világban is, az Akasztottak erdeje című, filmtörténeti határkőnek számító Liviu Ciulei-alkotás filmkarrierjét is megalapozta.  

Ebben a születésnapi köszöntőben megengedhetetlenül sok a múlt idejű mondat. Nos igen, az a kérdés hogy mi, aki kortársai lehetünk és annyi életbevágóan fontos előadásban alkotótársai voltunk, hogyan is számolunk el azzal a ténnyel, hogy Csíky András alkotó ereje teljében hátat fordított a színháznak? Itt él a közvetlen közelünkben, mégsem láthatjuk már jó ideje a színpadon.

Hiányzik nekünk, és ez a hiány is Csíky Andrásra vet éles fényt, hogy gyönyörű profilját ismét és ismét kirajzolja előttünk az idő anyagából.

Isten éltessen, kedves Bandi! Köszönjük neked azt a sok tudást és bölcsességet, amit tőled kaptunk. Ami bennünket is tanúiddá és a kor értelmezőivé tett. Hiányolunk téged, hiszen puszta megjelenésed a színpadon, az a nagyon is rád valló „mozdíthatatlan elkötelezettség” és alkotói becsületesség nélkül nem gondolható el a kolozsvári színház most sem.

Veled lélegzünk; lélegezz velünk!

Visky András