Akit fölemelt az idő
Kakuts Ágnes (1939-2019)

A szentség gyanúja lengte körül személyét. Arca szép maradt, finom; és valahogy bonyolultan időtlen. Mert, bizonyára, elfogadta az időt, mint az ittlét mérhetetlen ajándékát. És aki ezt megteszi, mint ahogy ő kétség kívül megtette, fölismeri, hogy az idő elsősorban nem fölemészt, hanem bizony fölemel.

Őt, nem kétséges, fölemelte: tudják azok, akiknek az arcába akár csak egyszer is belenézett. Vagy akiknek megfogta a kezét és angyali hangján mondott valami mindig közvetlent, valóságosat és igazat.

Áradt belőle a tisztaság és a szeretet, és az a különös érzék, hogy ráérezzen valakire, sőt átlásson rajta, de nem a szívtelen ítéletalkotás, hanem a mély együttérzés és elfogadás töretlen emberségével.

Amire valóban nincs magyarázat.

Ilyenkor használunk ehhez hasonló szavakat, hogy szent vagy szentség, és amint kimondjuk vagy leírjuk, rádöbbenünk, hogy mennyire nem ismerjük valóságos jelentésüket. De leírjuk és kimondjuk mégis, mert Kakuts Ágnes személye, a fölidézhető találkozások és beszélgetések, boldog sírása és szépségesen szép nevetése hitelesíti a szó értelmét.

A szentről és a szentségről Ági biztosan eszembe jut, igen, és máris tudom, hogy őt jelenti a szó, és ő ad jelentést neki.

Egy olyan emberről beszélek, aki, önmagából semmit nem tartva vissza, belemerült az emberi szenvedés mélységeibe, és még csak nem is elsőrendűen színésznőként – ez sem volna kevés! –, hanem feleségként, akinek nem kopott meg szenvedő férje, Czikéli László iránti szerelme és tiszteletete egyetlen pillanatra sem. Elkísérte a túloldalra, panasz, keserűség és a lázadás legcsekélyebb érzülete nélkül.

A szeretetből és a másik el nem utasított szenvedéséből humor fakad, finom mértéktartás és a mindent átható tekintet, amihez hasonlót csak az előttem járó szenteknél vettem észre, akik azóta is velem és körülöttem vannak, és leginkább önmagamtól óvnak meg. És hát olykor másokat is tőlem, bizony.

Szeretném hinni, hogy Kakuts Ágnes is velem marad – szükségem volna mérhetetlen, össze nem téveszthető megajándékozottságára.

Színpadi megjelenéseit ez a közvetlenség és áttetszőség hatotta át: a hazudni nem tudás egészen kivételes erénye. Ami az ő esetében egyszerre volt művészi és nagyonis emberi erény.

Rá emlékezve, most, anélkül, hogy észre vettem volna, a Lélek evangéliumi gyümölcseiről írtam, azokat vettem számba. Egy emberi életre gondolva, akit a halál ugyan elragadott, de semmit nem emészthet fel abból, amit ő, szívünk Ágnes asszonya ajándékba kapott és megosztott velünk.

Vegyük csak számba a Lélek romolhatatlan gyümölcseit: szeretet, öröm békesség – a szenvedésben is, igen! –, türelem, nagyvonalúság, jóság, hűség, szelídség és mértéktartás. Megvan mind a kilenc.

Csak Kakuts Ágnes nincs meg, de ez sem igaz, dehogy: tudjuk, hogy nem vonja vissza tőlünk a lelkét a Teremtő, aki befogadta őt.

Visky András

Kakuts Ágnes Nyárádremetén született, 1939. május 16-án. 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet színész szakán, majd 1962-tól a Marosvásárhelyi Székely Színház tagja volt. 1968-ban a Nagyváradi Szigligeti Színházhoz szerződött, 1976-ben pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz. 1987-ig volt a színházunk tagja. Ebben az évben a Veszprémi Petőfi Színházhoz szerződött, majd a debreceni Csokonai Színházban és a Bárka Színházban is játszott.

2000-ben színházunk örökös tagsággal tüntette ki, 2003-ban Déryné díjat kapott.

Felejthetetlen alakításai színházunkban: Ana (Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely, rendező: Harag György, 1979), Kisvicákné (Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül, rendező: Harag György, 1980), Kisné (Bajor Andor: Szürke délután, rendező: Harag György, 1981), Dengeleginé (Csép Sándor: Mi, Bethlen Gábor…, rendező: Kovács Ferenc, 1982), Clara (Eugène Labiche: Olasz szalmakalap, rendező: Harag György, 1982), Cárnő (Mihail Bulgakov: Iván, a rettentő, rendező: Tompa Gábor, 1982), Freulein (Alexandru Kiriţescu: Szarkafészek, rendező: Szabó Ágnes, 1984), Mirigy (Vörösmarthy Mihály: Csongor és Tünde, rendező: Harag György, 1984), Eleonora (Slawomir Mrożek: Tangó, rendező: Tompa Gábor, 1985). Kolozsváron játszott utolsó szerepe Anfisza volt, A.P. Csehov: Három nővérében, Tompa Gábor rendezésében 2008-ban, majd Árva élet címmel egy csángó asszony vallomásaiból állított össze egy előadóestet, 2009-ben.

Nyugalma legyen csendes!