A büfében beszélgetünk, és a színpadon a Tosca zenekari próbája zajlik éppen. Tökéletes aláfestés. Gábor története a változás regénye. Elképesztő örvények, lélegzetelállító sodrás, feneketlen mélység, aminek a szélén kapaszkodik valaki, lejjebb, és lejjebb csúszik, majd egyszer csak minden erejét összegyűjtve elkezd felfele kúszni, és egészen addig mászik, míg a viharfelhők már alákerülnek, és a hegy napsütötte gerincén találja magát, ahol még remegő izmokkal próbálja összerakni mindazt, ami történt. Vagy nem? Csak kifújja magát, és odébbáll? Sose néz vissza, csak előre? Erdélyi magyar családregény, kései huszadik század. Persze minden család története lehetne regény, de mégis, vannak olyanok, ahol a külső világ, a környezet ellenállhatatlan erővel tör be, és a nagy történések elfojthatatlanul tombolnak az egyéni létezés szintjén is. Van itt minden: balkán bajnok, feltaláló, tehetség, akit eltiltanak a művészi pályától, aztán másik, akinek sikerül, szekus, katonatiszt, sőt, ha elég messze megyünk, akkor egyenesen Mátyás királyig jutunk, és a napsütötte Itáliáig.

Gábor Vásárhelyen, a színpadon, jól emlékszem rá, úgy volt együtt a többiekkel, hogy mégis külön. Közösség mint választás, nem mint kényszer.

Gábor Kolozsváron, mikor Langhoff-fal próbálunk, mikor zeneszerzőnek, rendezőnek, dramaturgnak, fordítónak már mind elpattant a biztosítéka, még mindig nyugodt, mintha idegrendszere egészen más impulzusoknak engedelmeskedne. Nem sodorja magával a tébolyult hangulat. Lehet ezt tanulni? Vagy csak tanulni lehet?

Néhány évvel ezelőtt, a színházi világnap alkalmából, azt a kérdést tették fel Gábornak, hogy mi a legjobb előadás, amiben játszott. Gyorsan jött a válasz: ez, amit most próbálunk, amit még nem mutattunk be. A jelen, ami folyamatosan felülírja a múltat.

Várunk mindenkit szombaton délután, beszélgetni Viola Gáborral arról, ami volt, és arról, ami van.  Pillanatkép készül.

Bodolai Balázs