A rendezés nagy érdeme, hogy lehetőséget ad színészi magánszámokra. Mintha színészmesterség-workshopon vett volna részt a kolozsvári társulat. Azt látjuk, hogy emberileg, szakmailag hol tartanak épp a pályán. Lulu egymást váltó partnerei megmutatják színészi egyéniségük legjavát, megtűzdelve Eszenyi Enikő céltudatos utasításaival. A felismerhetetlenségig beöltöztetett Dimény Áron Lulu apjaként is, Puntschuch bankárként is sűrített gesztusrendszerrel pillanatok alatt és rendkívüli pontossággal jeleníti meg karakterei alaptulajdonságait, Bács Miklós Dr. Schöningje piperkőc, de roppant pragmatikus főszerkesztő, Rodrigo Quast Váta Loránd megszemélyesítésében mindig ugrásra kész gazember, ha mosolyog, szeme akkor is egy ragadozóé, Bodolai Balázs lánykereskedője mintha egy klasszikus hollywoodi karakter volna.
Sebesi István: A társadalomtalanok brutális bája, szinhaz.net, 2019. október 3.
Eszenyi nagyvonalú, erősen teátrális látomásban fogalmazta színpadra est a groteszk tragédiát, monstrumdrámát, sajátosan elegyítve a 19-20. század világát mai elemekkel. A nagy társadalmi tablót, melyet vad és elementáris epizódok tördelnek, remek színészi játék tartja össze: a majdhogynem végig színpadon levő Imre Éva Luluja és az ő sorsát alakítók-kísérők színpadias kavalkádja.
Bartha Katalin Ágnes: Ki vagy te, Lulu?, jatekter.ro, 2019. december 6.
Nyilvánvaló, a Napnál is világosabb: Eszenyi Enikő gátlások nélkül közelített Wedekind művéhez. Azzal kezdte, hogy nagy figyelemmel elolvasta az eredeti, 1894-ben írt szöveget (Romániában először Soare Z. Soare vitte színpadra Marioara Voiculescu színházában, aki 1917-ben eljátszotta a Kígyót is), de mindaz, amit elképzelt és megvalósított a színpadon, messze túllépte egy bizonyos kor, vagy valamely szigorú színházi esztétika kereteit. Ezért tűnik úgy, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház Lulu-ja egy felsőbbrendű művészi tisztátalanságnak ad formát, kifejezést, jelentést, kézzelfogható körvonalakat, és ez a tisztátalanság új, felforgató erejű paradigmákat hoz létre. Azt hiszem, itt egy poszt-posztmodern indíttatású tisztátalanságról van szó, amely művészi pályaívet rajzol, az elengedéssel és a visszatalálással. Ez az út a Wedekind-szöveg időbeliségétől való eltávolodással kezdődik, de úgy válik kézzelfoghatóvá, hogy közben folyamatosan a szöveg legbenső szelleméhez viszonyul. A színészi teljesítmény, a mozgékonyságával és térhasználatával lenyűgöző díszlet (Helmut Stürmer), a rendkívül fantáziadús jelmezek (Pusztai Judit), az egyszerre nyomasztó és magával ragadó zene (Mester Dávid) mind ugyanazt jelentik, mind ugyanazon cél érdekében dolgoznak: magasabb szintre emelni a mélységekben rejtőző, időn túli lényeget, a német drámaíró írásainak időtálló örvényeit. Az Eszenyi Enikő által rendezett előadás éppen ezt a lényeget találja meg, és gyúrja a modernitás, a szigorú és ösztönzően kortalan időszerűség termékeny masszájába.
Mircea Morariu: Excelențe, Adevărul, 2019. szeptember 16.
Az Imre Éva által csodálatosan megformált Lulu egy árva Heléna, aki férfivágyak tárgya lett. A Viszály almája, amelyet egymásnak dobál apa és fiú, férj és szerető.
Ha csak a szabadosságot méregetnénk, Luluban sokban hasonlít Gautier figurájára, Maupin kisasszonyra. Hősnőnk hódolói azonban misztikus borzongással vonzódnak a bűnhöz. Ugyanez a jellembeli hiányosság készteti Pasolini Teorémá-jának polgárait arra, hogy megőrüljenek, művészekké vagy szentekké váljanak. Ugyanez a mechanizmus diktálja Sade márki erkölcstelen alakjainak, hogy életüket lelkük gyilkolásával töltsék, sikertelenül, hiszen a bűnök ismétlése Klossowski szerint nem egyéb, mint „a lélek halhatatlanságát tagadó elmélet közvetlen megvalósítása”. Eszenyi Enikő rendező és Vörös Róbert dramaturg keserédes változatot kreált ebből a kellemetlen színdarabból, amelyet az expresszionizmus fenegyereke írt: az előadás arra hívja fel a figyelmet, hogy hiper-valóságban élünk, egy működésképtelen utópiában, amelyet megrontott a giccs, és a megmentője Hasfelmetsző Jack lenne, aki meg tudná „javítani” a lemetszés által. A kultúrhős átfestése nihilista színekkel nagy kihívás, és Bogdán Zsolt elegánsan teljesíti feladatát.
(…) A Lulu egy fokozhatatlanul pergő előadás, tele tudós utalásokkal: Nietzsche a Zarathusztrával egybecsomagolva, Goethe Mignon-ja emancipált változatban, Schubert A halál és a lányka című kvartettje varieté-verzióban, a Forradalom, amint önmagát idézi, mintha a halál kortalan szeretője volna. Ez az előadás életre tudja kelteni a wifitől elzsibbadt agyakat. Wedekind, ez a pedáns próféta rövidzárlatot okoz interaktív nyavalyák táplálta kettőségünkben, amelyben egy csalódott kollektív képzeletvilág élőképei nyüzsögnek.
Ana Ionesei: Rătăcirile eternului feminin și reîntoarcerea refulatului Jack Spintecătorul, leviathan.ro, 2019. szeptember 13.
Lulu, kimondva vagy kimondatlanul is egy prostituált, aki minden eszközt (elsősorban nőiességét, szépségét) megragad ahhoz, hogy a nyomorból kitörjön. Ugyanakkor eszköz is a férfiak számára, hogy önző céljaikat elérjék. Imre Éva, aki fiatalsága ellenére rövid idő alatt a kolozsvári társulat egyik erősségévé nőtte ki magát – hihetetlen érzékkel alakítja ezt a feslett, mégis szerethető, jobb sorsa érdemes figurát, aki tulajdonképpen a körülmények (és a férfiak) áldozata. Persze tőle sem áll távol a cselszövés, nem mindennapi nőiességével majdnem bármire képes rávenni „rajongóit".
Nánó Csaba: A végzet asszonya, egy asszony végzete. Nyerj jegyet Eszenyi Enikő kolozsvári rendezésére, liget.ro. 2019. szeptember. 17.
Az előadás utolsó perceit azonban Bogdán Zsolt hatalmas, felvillanyozó alakítása uralja, Hasfelmetsző Jack szerepében. Merthogy ő, a zseniális színész, a kortárs színház emblematikus figurája – és nemcsak magyar nyelvterületen, hanem egész Romániában –, több mint két és fél órát várakozott a színfalak mögött arra a csupán tízperces fellépésre, amelyből aztán egy finoman megmunkált, értékes drágakövet alkotott. Egy középszerű színész valószínűleg úgy játszotta volna el Hasfelmetsző Jack szerepét, mint aki (csúnya szóval élve) szolgáltatást végez. Bogdán Zsolt mindenestül jelen van abban, amit az elmélet mellékszerepnek nevez, és úgy gondolta, hogy ezt az alakítást a színházművészet ünnepévé avatja. És mindenféle oktató célzatot kerülve példát mutat arról, hogy mit jelent az érték.
Mircea Morariu: Rol principal, rol secundar, valoare, excelență, amfiteatrum.ro, 2019. szeptember 18.